2015. július 12., vasárnap

Az Emberhit és az imádkozás

Az Emberhit hiszi, hogy mindig van lehetőségünk, és mindig lesz lehetőségünk tovább építeni jövőnket. Különösen nehéz helyzetekben hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a folytatás, a továbblépés nem sikerülhet valamilyen isteni segítség nélkül, és ekkor… imádkozni kezdünk…
Az ima, illetve imádkozás szavak magyar nyelven szerencsésen elbújnak az imádni ige gyökere mögé, míg a legtöbb nyelvben az ima egyszerűen azonos a kéréssel. (A magyar nyelv itt is egy sajátos érzelemdús változatot kínál: a könyörgés.)
Az ima mélyen beívódott a hétköznapi szokásainkba, azt is lehet mondani: reflexeinkbe. Bizonyára az ateisták többsége is néha mondogat csendesen magában valami imához hasonlót, egy vizsga, vagy egy orvosi eredményre várva (különösen, ha ezek egy szeretett embert érintenek).
Mit kezdjen az Emberhit, illetve az emberhívő az imával? Ki kell-e iktatni azt életünkből?
Az ima kétségtelenül haszontalanság, ha azt várjuk tőle, hogy valaki hallja kérésünket, és teljesítse. Olyan értelemben viszont kifejezetten káros, ha az ima révén elhitetjük magunkkal, hogy tettünk valamit az ügy érdekében.
Olyan értelemben viszont az ima hasznos is lehet, hogy ha ezáltal még világosabban, összeszedettebben, még erőteljesebben kimondjuk akaratunkat, impulzust, biztatást adunk magunknak a szükséges cselekvéshez.
Igen, érdemes egy csendes percbe összesűríteni akaratunkat, vágyunkat, elhatározásunkat, energiáinkat, és utána elrugaszkodni előre!
Egy fontos és megkerülhetetlen kérdés: kihez címezzük imáinkat?
Bizonyára a legtöbbször fölösleges is, eszünkbe sem jut, vagy éppenséggel „nincs időnk” ezzel foglalkozni. Sokszor valóban elég, ha annyit mondunk: „Jaj, csak sikerüljön most ez a vizsga!”
Ugyanakkor sokak számára talán az lehet a legjobb megoldás, ha anyánkhoz vagy apánkhoz címezzük imáinkat, kéréseinket… (A könyörgést pedig legyünk erősek és büszkék mellőzni.) Egyébként a híradások szerint Jesua is folyton atyjához imádkozott…
Igen, mondva vagyon: tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen. Merjünk bátran és őszintén tisztelni őket, nem istenként, hanem emberként…
Sajnos, lépten-nyomon látjuk, hogy sok szülő méltatlanná válik arra, hogy gyermekei hozzájuk címezzék imáikat. Aligha van ennél nagyobb bűn… De hogy mit lehetne tanácsolni ezeknek a apátlan-anyátlan kis vagy felnőtt gyerekeknek?
Hiszem, hogy maguk az ilyen gyerekek idővel megtalálják, és megadják nekünk a választ.
Végül összefoglalásképpen: gondolkozzunk, cselekedjünk, örvendezzünk, és újra… De ha közben szükségét érezzük, nyugodtan mondjunk el egy imát is!…
Ettől emberhitünk csak erősebb lesz!



* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése