Sokan
azt hiszik, hogy a misztika és racionalizmus a legnagyobb ellentét, az ellentét
par excellence. Tűz és víz. Nem is ellenfelek, hanem ellenségek.
De vajon mi a misztika? Mi a misztérium?
Meglehetne kockáztatni azt a feltételezést, hogy sokak számára a legnagyobb
misztérium maga a misztérium jelentése. Igaz, senkit nem lehet akadályozni abban,
hogy bármit is saját kedve szerint értelmezzen, így bárkinek lehet saját
elképzelése a misztériumról. Ez nem is olyan nehéz, végtére irodalom,
filmművészet, bulvársajtó hatalmas mennyiségben ontja az élményanyagot, a
lélekgyógyászokról és a prédikátorokról nem is beszélve.
Csakhogy az, ami igazán fontos, és igazán méltó a misztérium elnevezésre,
valami valóságos, ezért megértése érdekében kénytelenek lennénk visszafogni
szilaj szubjektivitásunkat.
Misztérium az, amit nem ismerünk, nem látunk, de érezzük, hogy van, hogy
szükségünk van rá. Mint például egy vallásos ember számára az Isten.
Vagy szerelmes ember számára a szerelme.
Vagy a kutató, felfedező ember számára a titok.
A vallásos ember számára a vallási misztérium Isten megtapasztalása.
Ahány megtapasztalás, annyi beszámoló, és még több konklúzió, bár nem
vitás, hogy a domináns vélemény: Isten felfoghatatlan.
Ezzel szemben a racionalizmust valló tudó ember tudja, hogy elért tudása
véges, és az ismeretlen veszi körbe. Az ismeretlen, ami nem triviális, nem némi
rutinszerű erőfeszítés árán bekebelezhető szomszéd terület. Az ismeretlen egy
minőség, egy sors – és főképpen az, amivel mi ketten egy kerek dolog lennénk.
Én vagyok egy férfi, az ismeretlen egy nő, és a misztérium az az erő, amely
vonz minket egymáshoz.
A misztérium a racionális ember önbeteljesülési aktusa. Olyan
önbeteljesülés, amely felszabadítja mind a transzcendencia fogságából, mind az
önámítás csapdájából.
Megtapasztalása viszont nem egyszerű feladat. Hosszú út vezet hozzá,
bizonyára sok út. De ezeken végig kell menni.
*
* *
