2017. január 28., szombat

Könnyű magyarázat vs jó magyarázat

Eléggé közismert ez a Mark Twaintől (még felvett művésznevéhez is illő) szórakoztató anekdota, amikor a hajóskapitány lekiabál az ügyeletesnek: „Mennyi?” Nyomban jön a válasz: „60” Némi idő után a kapitány újra: „Mi 60?” Mire a matróz: „Mi mennyi?”
Ebben az esetben a szereplőknek még sincs nehéz dolguk, bízhatunk benne, hogy hamar tisztázták, mi 60, és a hajó nem feneklett meg valami alattomos homokágyon.
Mennyivel nehezebb lett volna az ügyeletes megmondó helyzete, ha a főnök azt kérdezi: „Miért 60?”
Látszatra mi sem egyszerűbb, mint egy tény magyarázata. Miért van ez? A válaszoknak csak a fantáziánk szabhat határt, sajnos sokszor az sem. És ha se fantáziánk, se tudásunk, se önkritikánk nincs, jöhetnek az univerzális magyarázatok is: „Így van rendjén.”, „Így lett elrendelve.” stb.
A dolog akkor fordul komolyra (és lépten-nyomon komolyra szoktak fordulni életünk dolgai), ha nem csupán a már látható tény magyarázatát várjuk el a megmondótól, hanem azt is, hogy a magyarázat alkalmas legyen a tény következményeinek, vagyis az újabb tények megjóslására.
Ha ámítjuk magunkat, hogy minden mögött van egy felső erő (lény, Isten) akarata, de legalább ujja, hamar leszünk kénytelenek fel- és elismerni, hogy 1. ez az akarat mindenható, 2. ez az akarat kifürkészhetetlen. Szép egy helyzet. Mindenre van magyarázatunk, semmit nem tudhatunk biztosan, legkevésbé, miképpen kellene ésszerűen cselekedni.
Illetve azt mégis biztosan tudhatjuk, hogy a felső erő alsó szolgái utólag világosan elmagyarázzák hibáinkat, és – horribile dictu – bűneinket.
Ember, higgy magadban! Esélyed van, hogy tudásod hatalma nyerjen a káosz és a tudatlanság hatalmával szemben, ha mindig ragaszkodsz a jó magyarázatokhoz.


* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése