Az érzések – erő és minőség

Az érzések valamihez kötődnek: tárgyhoz, személyhez, cselekedethez, jelenséghez. És ez, amihez kötődnek, ahogy jogban szokás mondani: harmadik személy (rajtam és az érzés mellett). És ez a harmadik tehet mindenről…

Ám sokszor az érzés nagyon erős. Ilyenek ezek az érzések. Csakhogy ha nagyon-nagyon erősek, önálló életre is kapnak. És igen gyakran fontosabbak lesznek ezeknél a bizonyos harmadik személyeknél.

Ha jók, nagyon megörvendeztetnek, azt szoktuk ilyenkor mondani: boldogok vagyunk ezért érdemes élni stb. Ha nagyon rosszak, sajnáljuk magunkat, kétségbe vagy akár depresszióba esünk, örültségekre is képesek vagyunk. Egyesek gyilkosságra, mások öngyilkosságra vetemednek.

Az egészben talán az a legfurcsább, hogy nem furcsálljuk érzelmeink ekkora kilengéseit..

Vegyük például az EKG-t. Szakember a talpán legyen, aki észreveszi rajta testi-lelki állapotunk változásait. Micsoda szép szabályos – imponálóan monoton – görbe. Hol vannak itt a nagy érzések. Sejtem, hogy vérképünk egészen hasonló módon stabil. El nem tudok képzelni olyan fiziológiai paramétert, amely csak valamennyire is megközelítené az érzelmek viselkedését. Talán a lélegzés és a pulzus a legdinamikusabb, rövid időre akár a duplájára nőhet, de viszonylag hamar kezd normalizálódni… Ha nem, mint a maratoni távfutó, ki is adja lelkét.

De az érzések!

Látszatra olyanak, mint a Nap-kitörések: hatalmas kilövellés, iszonyatos energiaorgia…

Ám itt a nagy kérdés: valóban extrémitások és szingularitások az érzések, vagy ez egy sajátos önbecsapás. És főleg: lehet, hogy egyszerűen fiziológiai igény a pozitív és a negatív kisülés. Talán éppen az lenne a baj, ha nem „produkálnánk” többé-kevésbé rendszeresen, mondjuk 6 óránként ezeket?

Azt hiszen, semmi gond, hogy folyamatosan és rendszeresen jönnek, lüktetnek az érzések. A fontos az, hogy a kisülő energia milyen gondolatok és cselekedek mentés sül el. Mert a kisülés keresi a maga útját, ahogy a felhőkben összegyűlt energia a földhöz.

Így a nagy haragunk energiája mint egy villám sújthat le egy közeli vagy éppenséggel egy ismeretlen emberre az utcán vagy materializálódhat egy bátor tettben, egy kemény munkában, egy alkotásban.

Hasonlóképpen a nagy öröm is belefulladhat egy ocsmányságba, vagy segíthet minket megtisztuláshoz, katarzishoz.

Misztérium az érzelmek világa. Bizonyosan kapu az ismeretlen sötét energia birodalmához.

A misztériumot sem tagadni, sem trivializálni nem szabad. Inkább hozzá kell nőni. Mindenek előtt megszabadulni a folytonos önbecsapástól, attól a hisztérikus „érzéstől”, hogy az éppen most érzett érzésünk „abszolúte” emberfeletti, egyedülálló, és vitathatatlanul feljogosít arra, amit akarunk.

Az érzés ereje minőségében van, abban viszont nincsenek is határok.

A mások fájdalma miatti fájdalom, a mások öröme miatti öröm: ez az iskola, ahol megtanulhatod az emberi érzések minőségét.

A beavatott ember érzéseinek az EKG-ja éppen olyan imponálóan monoton, mint a szív EKG-ja, de az ereje felér az egész világ erejével.

* * *

Ébredés

Ahogy valaki kegyetlenül kimondta: a történelem rémlátomás, amelyből szeretnénk felébredni. Feledtető álomba kellene zuhanni, és 3000 évig álmodni.

De nem hagy esélyt a valóság.

Vad becslésekbe kezdek. Mert nem a pontosság érdekes most, hanem a lényeg, a tendenciák, a tanulságok, a kiútkeresés.

Eddig 5 millió nép élt a Földön.

Mi az, hogy nép? A majmokhoz hasonló életet élő ősember-csorda nép? Nem, azokat valóban még nem kell számolni. Az viszont biztos, hogy a trójai háború idején élők különböző népekhez tartoznak. Hol húzható a kettő között a határ? A mai tudásunk szerint 10-15 ezer éve állnak fenn civilizációs formák, így népekről is beszélhetünk.

Kényes kérdés a közösségi formák tipológiája. Például az említett trójai háború idején egy görög világról beszélhetünk, de például Itaka lakosságát külön népnek számítjuk-e? És külön népnek számítjuk-e Trója lakosságát?

Akárhogy is legyen, tudjuk, hogy már régen megszokott dologgá vált egy másik nép lemészárlását. Ahogy le lett mészárolva Trója lakossága. Nem az első, és nem az utolsó holokauszt.

A legenda szerint túlélők egy kis csapatának sikerült egészen Olaszországig eljutni, és megalapítani Rómát, a világ urát.

Milyen sorsra jutott a többi 5 millió nép? Amelyből ma talán 10-20 ezer él?

Le lett volna mészárolva a többi, a valaha élt népek 99,99%-a?

Megint definícióra szorulunk, mert a lemészárlás nem egyértelmű.

Bizonyára nem kivétel, hogy egy népet az utolsó szál emberig lemészároltak, beleértve a csecsemőket is, de az esetek többségében bizonyára „csak” a lakosság egy részét (mekkora részét?) mészárolták le, a többieket rabszolgának vagy éppenséggel valamilyen alsóbb rendű „rajának” hagyták meg. És bizonyára nagy számban voltak olyan „szerencsés” esetek, amikor a megszállt népet „asszimilálták”.

Hány valaha élt népről mondhatjuk el, hogy holokausztban pusztult el? Hány népről mondhatjuk el, hogy nem lett holokauszt áldozata, de véres tragédia keretében veszett el. Hány nép eltűnése mentes borzalmas tragédiáktól?

Iszonytató számok. Iszonytató rémlátomás. Történelem. A valóságos történelem.

Soha többé! – szeretnénk kiáltani! És felébredni…

Emberek! Nem egy almát ettünk meg vétkesen a sose volt paradicsomban, hanem 5 millió népet ezen a bolygón.

Felébredni?

Tudom, nagyon szeretnéd. Csak nem tudod: miből mibe…

Abból kellene felébredni, hogy neked minden szabad, mert szent a szabadság, és egyébként is az istened sűrűn bólogat arra, amit csinálsz az ö nevével a szádon.

Ébredj rá a benned ébredő igaz emberre

* * *

Ösztönök és szeretet

Nézem ablakomból a hazaigyekvő családot, és elgondolkozom. Mennyire nincsenek tudatában annak, hogy mik valójában ők, mik a kapcsolataik, hogyan működnek ezek, és hogyan megnyilvánulnak a valóságban.

Arra gondolok többek között, hogy a szülők bizonyára életüket is odaadnák a gyerekükért – ha megszólalnak egy vészhelyzetben ösztöneik.

Ám nincs vészhelyzet, az ösztönök hallgatnak, és a szülők képesek a kevésnél is kevesebbet tenni gyerekükért, például ezen a rövid úton a kocsitól a ház kapujáig – ha nem szólal meg a szeretet.

Ha van szeretet, ő bizony, ő soha nem hallgat el. Az ösztönök egykettőre elhallgatnak az unos hétköznapokban, visszahúzódnak génjeink mélyébe.

A szeretet éber, fáradhatatlan, mint a szívünk, kedves és mosolygós.

Az Emberhit a szeretet hitvallása

* * *