2019. április 11., csütörtök

Az emberhit és a 21. század embere


Miben segíthet az emberhit a 21. század emberének?
De ki is a 21. század embere? Hiszen van – nem kis számban – teljesen fanatikus hívő, „nem gyakorló”, de a szokás kikezdhetetlen erejével hívő, laza panteisták, a témát kerülő szkeptikusok és pragmatikusak, megátalkodott ateisták, ufó-hívők, mátrixhívők, újprimitívek – a vallások, ideológiák és elméletek ezer árnyalatában, tisztán és kombinálva, csikósan és pepitában.
Ezek mindegyikében egy kicsit benne van ez a hipotetikus 21. századi ember, de bizonyosan egyre nagyobb számban fellelhető lesz az igazi is. Profilját most nem próbálnám lerajzolni, mert túl sok lenne a spekuláció ebben és eltérítene a témánkról.
Szerintem az emberhit két vonatkozásban meghatározó, pótolhatatlan szerepet játszik majd.
Az első: segíteni tudna abban, hogy megtaláljuk a vallások új helyét. Túlságosan leegyszerűsítő, elhibázott, de főleg félő, hogy kontraproduktív lenne azt mondani: ez az új hely a múzeum.
A második: segíteni tudna tudatosítani az emberi sors új nagy dilemmáinak komolyságát, aktualitását. Van-e jövője a régi (biológiai) embernek az új (mesterséges) emberrel szemben? Aspirálhatunk-e, aspirálhat-e a régi ember örök életre? Leljük-e - é– hol – a végső paradicsomot? És talán a legfőbb kérdés: ha már kedvünkre ettünk a tudás és az élet fájáról, elindulunk-e az erkölcs fájának megkereséséért? Vagy ilyen nincs is, és mi örökre megmaradunk racionális vadállatoknak?
Zavarba ejtőnek tűnhet ez a biztatás, hiszen ezek után ki merne kételkedni az emberhit jelentőségében. Közben pedig még nincsenek gyöztes csatáink, mint hitelt adó referenciák.
Valóban, a 21. században még nincsenek győztes csaták. Az előzőekben voltak, nem is kevés, de mára a múlt revánsa brutális, és még féktelen erővel dúl.
Itt most századszor is idéznem kell a nagy Ray Bradbury mester szavait: „Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.”


* * *