Az
Emberhitnek van sorsdöntő jelentősége: minden, ami létezik, egy szál, egy
összefüggő láncolat, ahogy szemléletesen van bemutatva a Csetlő-napló A kötélverés dicsérete című bejegyzésében. Egy szál, mint milliárdnyi más, amelyek együtt
jelentik a létezést.
Szál vagyunk, amely, nem tudni meddig tart. Tudni nem lehet, De hinni kell,
ha végig akarunk menni az idők végéig tartó nem rövid úton.
Ne legyen kétségünk. Bármelyik pillanatban elszakadhat ez a szál. Bármikor
– gyorsan vagy lassan a dinoszauruszok, vagy milliónyi más eltűnt vagy – nem
kis részben a mi hibánkból – eltűnő félben lévő faj példáját követve.
Leléphetünk a létezés színpadáról néhány éven belül, vagy egynéhány század
után. Nem éppen játszva, de kibírtuk az Egyiptomból való kivonulás utáni 1300
évet, Jézus utáni 700 évet, Mohamed utáni újabb 1300 évet. De Hirosima után
kibírjuk-e még 700 évig?
Akkor sem biztos, ha hisszük. De ha nem hisszük – éspedig az Emberhit
teljes erejével – akkor biztosan nem érjük meg a közelgő csodát, amelyet
szellemünk előrevetít.
Ezért a legfontosabb, legszentebb parancsolat elé kellene egy másik: Higgy
az emberben!
Ha nem hiszel az emberben, már meg is ölted!
*
* *
