Ember és emberhit 12 tételben – Tizedik tétel

 

10. Az emberhit ideje

A jelek szerint a kozmikus, a környezeti és a társadalmi veszélyek vonatkozásában bizakodóak lehetünk. Elméletileg viszont hosszabb távon a nagy tét a természetes és a mesterséges intelligencia, az emberi és bizonyos új kozmológiai tanítások által technikainak nevezett civilizáció felülkerekedése.

A technikai civilizáció előképe a sci-fi horrorban jelenik meg, de az elmúlt évtizedekben egyre több tudós komolyan foglalkozik a témával. Értelemszerűen itt közvetlen megfigyelések és bizonyítékok pro és kontra nem állnak rendelkezésre. Még senki nem látott egy egész planetáris civilizáció pusztulását, még kevésbé technikai civilizációnak a felbukkanását. Itt tehát ilyen és olyan hipotézisek versengenek, ennek ellenére az elemzések relevánsak és fontosak. Így például a humán civilizációk „törvényszerű” pusztulását feltételezők (Stephen Hawking „fejlődési fal”-ról beszél) komoly önvizsgálatra késztetnek a civilizáció pusztulását okozó hibáink elemzésével..

Itt érdemes emlékeztetni az ember magatartását vezérlő értékekre és eszményekre. Tudva, hogy ezek mindig is nagy hatással vannak nem kevés emberre, nem tehetünk mást tenni, mint hinni az emberben.

Ez a helyes, az egyedül helyes hit.

Balgaság lenne hinni a technikában, hiszen ezzel a kérdéssel a tudomány, és ezen belül a mérnöki és informatikai tudományok boldogulnak.

Az emberhit önmagában nem dönti el a humán kontra technikai civilizáció viadalt, de alapvető előfeltétel, hogy az ember nyerő pozícióban maradjon. És ugyanez a helyzet az ezer más kisebb csata esetében is.

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Kilencedik tétel

 

9. Veszélyek és esélyek

Az emberre, mint minden létezőre számtalan veszély leselkedik – abban a hosszabb-rövidebb időben, amely a létező kezdete és rendeltetett vége között rendelkezésére áll számára. Ha egy nem túl távoli csillag összeomlik, és az ilyenkor kibocsátott gamma-kitörés telibe talál minket, nem csak mi, hanem a teljes Földi élet pillanatok alatt elpárolog. De halálosan fenyeget sok közelebbi, reálisabb veszély. Egy nagyobb aszteroida becsapódása a Földbe, a vélhetően több százezer közül, amely veszettül kering a Naprendszerben, több nagy vulkán egyidejű, vagy egy szupervulkán kitörése is alkalmas a földi élőlények elfojtására. Még durvább véget vethetne a földi életre egy ma még reálisan fenyegető atomháború.

Az ilyen extrém végveszélyek mellett számtalan más is fenyegeti az embert, az ő normális életét, jövőjét A veszélyek spektruma elképesztően széles, a vírusoktól kezdve, a társadalmi antagonizmusokon át a környezetrombolásig és környezetmérgezésig. Az embert fenyegető veszélyek jó összefoglalás és elemzést ad A civilizáció című kötet egyik fejezete. De, ahogy helyesen megállapítja Seneca, „ha mindentől félnénk, amitől csak lehet, semmi okunk nem volna rá, hogy éljünk...” Az ember sok mindentől fél, kisebb-nagyobb mértékben, és viszonylag jól megtanult élni félelmeivel együtt.

A nagy feladat előtte viszont nem az, hogy erős idegekkel vagy ostoba rövidlátó nemtörődömséggel viselje el a veszélyeket, hanem előre lassá azokat, jól értse meg azokat, védje ki vagy kerülje meg.

A döntő kérdés mégis az: van-e esélye az embernek hosszú távon. Nem könnyű belenyugodni abban, hogy abszurd a kérdés: fennmaradhatunk-e örökké, mint a Halhatatlan Világszellem letéteményesei, reinkarnációja? Mert ha minden Világbummot Világreccs követi, jogosnak tűnhet a hamleti kérdés: érdemes-e lenni?

Erre a döntő kérdésre egyedül az emberhit adhatja a választ, és az csak egy lehet. Ugyanakkor a tudománynak még hatalmas munkát kellene elvégeznie, hogy az emberhit válasza ne csupán egy patetikus deklaráció legyen. A tudomány pedig lelkesen és eredményesen dolgozik azzal a csekély erőforrással, amely megmarad számára az örült fegyverkezési verseny után. Minden fronton a tudomány és a technika viharosan fejlődik, halad előre. A 100 békés forradalom korszaka előtt állunk.

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Nyolcadik tétel

 

8. Mi az ember?

Mielőtt rávennénk az embert az emberhitre, fontos lenne – nagy vonalakban – tisztázni az egyik legbonyolultabb kérdést: mi valójában az ember?

Bizonyára sokak számára elfogadható, és kielégítő válasz volna az, hogy az ember nem más, mint egy többé-kevésbé jól dresszírozott majom. Bizonyos vonatkozásokban ez nem állna messze az igazságtól, de lássuk be, hogy az a kicsiny különbség majom és ember között az általunk ismert egyedülálló civilizáció. Hogyan, minek köszönhetően sikerültez a bámulatba ejtő teljesítmény?

Mit lehet kezdeni az emberi sors mitológiai magyarázataival? A régi és a jelenlegi hitvallások egy része isteni műnek („projekt”-nek) tekinti az embert, másrészük kevésbé foglakozik a kérdéssel. Természetesen a bibliai Ádám történet színtiszta igazságnak, mély értelmű allegóriának is lehet tekinteni, de az ember megértését inkább a tudományok hatalmas eredményeire alapozzuk. Ezek szintezése viszont kényes, érzékeny feladat.

Ma, egy újabb korszak kezdetén új, még megdöbbentőbb perspektívában látjuk az ember történelmét, annak három nagy történelmi korszakát.

Az első korszakban az ember megteremtette magát. Megteremtette azt az élőlényt, amely nem csak észlel, hanem tapasztalatot szerez, nem csak élelmet szerez, hanem azt megtermeli, nem csak hangot ad ki, hanem beszél, nem csak akar, hanem tud. Tud, és egyre többet tud. Agyában megjelenik az értelem. Az írással a könyvek az agy háttértárolót kapnak, miközben a beszéd-írás-olvasás az emberi agyakat egy hatalmas bió-internetbe kapcsolja össze. Ez a bió-internet egy csodálatos kulturális tér, amelyben megtelepszik egy mindenható emberi szellem. Ennek a korszaknak az elején tartunk. Az ember nem egy befejezett mű.

A második korszakban az ember megteremtette az isteneket. Miért és hogyan tette meg ezt az ember? Mind a két kérdésre a válasz: a félelem és a tudatlanság. Minden élőlény állandóan fél, hogy más megeszi, vagy, hogy maga éhen hal, de ez a félelem egyy természetes ösztön a sok másik között. Egyetlen élőlény nem életképtelen, beteg tőle. Az értelme, de még csekély értelmű ember félelme más, nyomasztó, bénító és megbetegítő. Közben a kialakuló értelem nyomán az ember a veszélyek és fenyegetések egyre nagyobb spektrumával szembesül. Idővel ezek a veszélyek és fenyegetések valamilyen sajátos – és tartós – képzethez társulnak. Így egymás után minden törzsnél megszületnek a különféle, egyre színesebb hiedelmek és legendák, legelőször a legvérengzőbb állatok elnagyolt képében (jó példa erre a kínai, máig élő és ünnepelt legenda í Nijan szörnyről). Később a már iparkodó embert fenyegető természeti gondok és csapások nyomán kezdenek megjelenni a folyók és a hegyek szellemei, Ahogy pedig terebélyesednek a kormányzati formák, uralkodnak jó és rossz királyok, gyarapszik és erősödik a jó és a rossz, megjelennek az ember képére istenek. Ezeknek se szeri, se száma a világon, de még egy-egy műveltebb népnél is százával vannak (India, Görögország). Végül a jellemzően hierarchikus államformában élő ember nagy része kialakítja magának az egyisten hitét. Ami viszont a döntő ebben a korszakban az, hogy a félelmekből és tudatlanságból gyúrt képzetek nem vudu-babának szolgáltak, amelyeken az ember kiélhette haragját, bosszúját, hanem egyre inkább nöttek, szeszélyeskedtek. Egyre inkább elérhetetlen hegyekbe vonultak vissza, vagy éppenséggel az egekbe vagy a túlvilágba. Ezzel párhuzamosan jelentkeztek szolgálatukra egyes, többé-kevésbé megvilágosodottnak nevezett emberek. Így az emberi képzetek húsvér képviseletet kaptak, amelyek sajátos tervek szerint mozgásba hozták a képzetek mögött húzódó valóságos természeti és társadalmi erőket. Ez a vallások időszaka, amikor az emberek kénytelenek voltak, a közhatalom növekvő zsarnoksága mellett, a nem kevésbé szigorú vallási atyáskodásnak is hűségesen és alázatosan megfeleljenek. Így az ember által teremtett istenek átvették az uralmat teremtőjük felett.

A harmadik korszakában az emberi intelligencia megteremti a mesterséges intelligenciát. Újra teremtési aktus, minden bizonnyal veszélyesebb (önveszélyesebb az ember számára), mint az istenek megteremtése. A legtöbb ember most fogja a fejét, amikor a 21. század 20-as éveiben látványosan berobbant a „csetbot” („csevegő robot”). Közben érdemes észbe kapni, hogy a mesterséges intelligencia majdnem olyan idős, mint a természetes. Példa ősi mesterséges intelligencia a dobókocka, amely csakugyan képes arra, amire az ember nem: mondani egy véletlen számot. Durvább megjelenése a prokrusztészi ágy, amely eldöntötte a abba fektetett utazó sorsát. De a mesterséges intelligencia ezer és millió hétköznapi megvalósítása az ember által elhelyezett – hol agyafúrt, hol primitív – csapda is, beleértve a taposóaknát is. Forradalmi újdonságot kétségtelenül a számítógépek, illetve működésükhöz nélkülözhetetlen számítógépes programok megjelenése hozta a 20. század második felében. Ez olyan mennyiségi ugrást eredményezett az emberi agyi munka gépesítésében, amely immár minőségi ugrást is hoz. Steril gyári szalagokon születnek új, sok vonatkozásban erősebb agyak, amelyek egyből az emberi agyak bióintenetét felülmúló hálózatokat hoznak létre. Az informatika szédületesen fejlődik és még szédületesebben nyomul az emberi létezés minden elemébe, az országos villamoshálózatok irányításától az otthoni hűtőszekrény felügyeletéig. A számítógépes rendszerek hada jelenleg jellemzően hűségeseb szolgálja az embert, de kompetenciája hihetetlen mértékben nő, így hamarosan nem csak hűségesen szolgál, de egy kicsit hűségesen uralkodni is kényszerül rajtunk. Végül is az emberi tömegben annyi a lusta, rendetlen vagy éppen korrupt egyed.

Ahogy láttuk, az ember három korszaka jelentős átfedésben van. Az ember három fő művének folyamatosan összefonódik, hol segíti, hol hátráltatja egymást. Egyébként is bonyolult a három antropológiai réteg viszonya. Világos, hogy az eredeti főmű, az ember teremtése a legfontosabb – az ember számára. És ebben a kozmikus küldetésben még az út elején járunk. Egyre erősebb tudattal és egy erősebb öntudattal is. Ugyanakkor egyre nagyobb az igény is arra, hogy higgyünk az emberben. Hogy higgyünk, hogy nem vagyunk az általunk teremtett istenek játékszerei, és nem leszünk fölösleges zavaró tényező a Világ Mesterséges Intelligenciája számára.

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Hetedik tétel

 

7. A hit ereje és szerepe

Az ember tud és hisz dolgokat. A hétköznapokban többnyire nem tesz különbséget a kettő között. Viszonylag egyszerű, begyakorolt feladatok, de még több társadalmi szokások és szabályok foglya. Ez egy valóságos gyakorlat rabszolgaság, amely alul keveseknek sikerül kibújni és szabad szellemként bolyongani, Ez a gyakorlati rabság lehet néha többé-kevésbé komfortos kényszer, de gyakran kemény uralom vagy éppenséggel durva zsarnokság. De mindedig esetben kialakul az emberi hit-elemekből egy összefüggő hitrendszer, amely meghatározó szerepet tölt be az egyes emberek és a társadalom egészének az életében.

A hitrendszerek hosszabb időn keresztül alakulnak ki, és kisebb-nagyobb mértékben kénytelenek is változni, alkalmazkodni a változó világhoz. Mégis állandóságra és stabilitásra, de különösen ennek érzetére törekednek, azt kifejezve, hogy az abszolút és örök igazságot képviselik. Ez a magyarázata annak, miért döntően hitelemekből, és nem tudáselemekből épülnek. A tudás ugyanis bizonyítás és a cáfolat dinamikus eredménye, bármikor megváltozhat. A hit pedig szívósabb anyag: ha szilárdan hiszek valamiben, semmilyen bizonyítékra nincs szükségem, és semmilyen cáfolatot nem fogadok el. A dolog el van intézve azzal, hogy a hitem egy magasabb rendű igazság.

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Hatodik tétel

 

6. Tudás és hit

 

Nem az eszközök és a tűz használata, hanem a tudás használata tette az embert egy civilizáció építőjévé, a szellem letéteményesévé. Kezdetben volt a gyakorlati tudás, amely idővel olyan hatalmassá vált, és olyan új kihívások elé állította az embert, hogy neki meg kellett teremtenie az elméleti tudást. Ezzel megszületett a tudomány. A tudást és a tudományt, mint a civilizáció alappillérét részletesen bemutatja A civilizáció c. kötet.

Vajon tudás és hit egymás ellentéte lenne? Ilyen egyszerűnek látszó kérdésekre azért nehéz egyszerűen válaszolni, mert a hétköznapokban a szavakat ezer értelemben használjuk. Különösen érvényes ez a hinni és hit szavakra. Micsoda különbség van egy vallási fanatikus „hiszem”-je és aközött az „azt hiszem”, amit a férj mond az autóban a feleségének, aki azt kérdezte tőle, hogy indulás előtt kikapcsolta a televíziót.. Az egyik esetben a hiszem tudást is jelent, de valami mást is, ami több, fontosabb a (szimpla vagy formális) tudásnál. Csakugyan, „normális” esetben tudjuk is, amit „szilárdan”. Bár igen gyakori, hogy arról, amit valaki „szilárdan” hisz, igen halovány fogalma van. Sőt szigorú teológiai vélemény szerint nekünk, embereknek nem is lehet igazi fogalmunk Istenről, aki annyira abszolút és tökéletes, hogy ez felfoghatatlan. Azt csak forrón és erősen hinni lehet.

Azt is ki lehet mondani, hogy a tudományos állítás újra és újra elvégezhető tudományos igazolást igényel, még egy hittétel nem. Ez nem azt jelenti, hogy elfogadható kellő komolysággal és tisztelettel bármilyen vélekedés. Az emberi értelem elvárja minden hittétel kellő tudományos alátámasztását. Megszívlelendő alapelv, hogy a tény kevés, a vélemény sok. A tényeket hitelesíteni kell, a véleményt és a hitet tudományosan alátámasztani kel. Mind a kettő a tudomány feladata.

 

 

Tudok és hiszek

Tudom, amit meg tudtam tudni az emberről.

Tudom, hogy az ember sok jót és sok rosszat tett, és tesz ma is.

Tudom, amit meg tudtam tudni a világról.

Tudom, hogy a világ sok jót és sok rosszat tartogat.

Tudom, amit meg tudtam tudni a tudásról.

Tudom, hogy a tudás elősegítheti a jót, és elősegítheti a rosszat is.

Hiszek az emberben.

Hiszem, hogy az ember esély arra, hogy több legyen a jó, mint a rossz.

Hiszek a világban.

Hiszem, hogy az ember lehetőségei a világban kimeríthetetlenek.

Hiszek a tudásban.

Hiszem, hogy képesek vagyunk minden kérdésre választ találni.

Hiszek a munkában.

Hiszem, hogy a szabad munka boldoggá tesz.

Hiszek a teremtésben.

Hiszem, hogy mindent megteremthetünk, ami értelmet az életnek, és örömet a létezéshez.

Hiszem, hogy teremthetünk békét a Földön, és azt Paradicsommá tesszük.

 

* * *

 

Elérni az elérhetetlent

 

The impossible dream - Man of La Mancha - Brian Stokes Mitchell - 2003