Egy
vagy te. És a többi hét milliárd ember is az…
Érték-e tehát az, hogy egy vagyok?
Az egyistenhitek valamilyen misztikus felsőbbséget tulajdonítanak az egy
isten egyedülállóságának, bár soha nem képesek ezt az egyedülállóságot
következetesen végigvinni.
Ami létezik, abból sok van. És ez arra is érvényes, ami nem magától
sokasodik, mint az élőlények. Csillagokból is megszámlálhatatlanul sok van, de
a megszámlálhatatlanul sok csillagokból álló galaxisok is megszámlálhatatlanul sokan
vannak… És megszámlálhatatlanul sok elektron kering vagy száguld az űrben…
Vagy talán egy az igazság? Talán egy a törvény? Talán egy az út?
Mindig azt látjuk: ami létezik, abból sok van. Mintha mindenhez, ami
létezik, lenne egy öntőminta, olyasmi, amit Platón ideának nevez, és aminek
létezéséhez eszelősen ragaszkodott.
Igen, az idea, az öntőminta létezik, mert hordozza magában minden egyes „öntvény”.
„Aki megment egy embert, megmenti az egész világot.” – mondja a Talmud.
Talán azért, mert amíg egy ember is van, él az ember ideája, és amíg él az
ember ideája, teremtődnek új és új emberek?
Itt eltévedhetünk egészen balga spekulációkba. A „Ne ölj!” és a „Nem
megmenteni egy életet nem megmenteni a világot jelenti!” nem demográfiai
célszerűséget jelentenek, hanem egy különleges hit erkölcsét, és egy különleges
erkölcs hitét.
Ha megmentem magamat, vagyis, ha őrzőm magamat, ha léteztetem magamat,
megmentek egy egész világot. Ez az egy egész világ az én részem. Az egész világ
saját maga azzal az egy egyedi kiegészítéssel, azzal az egy egyedi burokkal,
amit én jelentek a számára. A világ a tengelyem, én vagyok az űr, amelyben
pörög ez a tengely.
A világnak ez az óvó körbefogása általam maga a szeretet. Amilyen erős az öntudatom,
olyan mértékben jelenik meg ez a szeretet bennem, testemben, lelkemben,
szellememben. És ha megjelenik, a testem, lelkem, szellemem megtanul szeretni magát. Csak ezáltal tudom
ezt továbbküldeni, továbbsugározni a bennem zárt világra. Ezáltal lesz a világon
szeretet.
*
* *
