Valamiféle előérzet

Hiszek az emberben, hiszek az életben, hiszek a jövőben.

Hiszek, mert okom van hinni. Ezt az okot megszámlálhatatlanul sok ember szolgáltatja példájával, tanúságtételével.

Hiszek annak ellenére, hogy látom: sok ember rossz. Méltatlan az emberi létre veszélyezteti életünket és jövőnket. Ezzel a tragikus helyzettel megbirkózni nehezebb lesz, mint a halállal, de fontos hinni ebben a győzelemben is.

Régóta vallom, hogy a 21. évszázad emberének adathatik, hogy 111 évig éljen, jó egészségben, értelmesen és örömtelien. Ez lehetőség, ez feladat. Hiszek ebben a lehetőségben, hiszek ebben a feladatban.

Hiszel még, hogy ezer év múlva az embernek adathatik, hogy 1000 évig, 2000 év múlva adathatik 3000 évig éljen, jó egészségben, értelmesen és örömtelien. Ez lehetőség, ez feladat. Hiszek ebben a lehetőségben, hiszek ebben a feladatban.

Hiszek még, hogy 3000 múlva az embernek adathatik, hogy a térben és az időben határtalanul éljen. Miképpen – ezt ma még fel sem foghatjuk. Még értelmes modelleket sem vagyunk képesek megalkotni, sem a biológia, sem a fizika, sem a matematika, sem a filozófia területén. De tisztán látjuk az emberi fejlődés bámulatos gyorsulását. Ezzel immár ott tartunk, hogy átlépjük fejlődésben a fény sebességét. És ezelőtt az öntudatunkon végig fut valamiféle előérzet.

* * *

Temetni jöttem

A modern technikának köszönhetően – szinte véletlenül odakeveredve – szemtanúja lehettem Jacques Chirac volt francia köztársasági elnök hivatalos templomi búcsúztatásának. Imponáló mise imponáló, zsúfolásig megtelt templomban, Franciaország teljes politikai krémje, több tucat ország vezetői, a templom előtt is sok ezren óriás kivetítőkön, készülékeik előtt pedig még sok millió ember figyeli a történéseket, hallgatja a méltóságteljes gyász zenét… és a párizsi püspök több részből álló beszédét.

Jó ideig magam is megrendülten figyeltem az eseményt, többszörösen érintve. Gyász a napokban engem is ért, Chirac pedig lassan beteljesülő életem egyik jól ismert, az egyszerűség kedvéért így mondanám: színes – figurája. De ahogy a püspök ismételgette a megígért örökéletet, a feltámadást, Isten gondolatait és hasonlókat, nézve ennek az ezer meglett, művelt és fontos ember arcát, értetlenség, elkeseredés, szinte düh fogott el: mi ez a maskara? Mi ez a cirkusz? Mi ez a képmutatás?

Lehet vállat rántani, és azt mondani: „Hát adóztak az emberek a hagyománynak. Arrafelé (is) nagy tekintélye van a hagyománynak. Hosszú évszázadok óta így temetik nagy és kis embereiket. Ez esik jól gyászoló lelkeiknek. Mi közöd ehhez? Miért zavar ez? És mellesleg, légy biztos, hogy a jelenlevők többsége egyáltalán nem gyakorló hívő, sőt, sok a tudatos ateista…”

Csakhogy sajnos a „cirkusz” egyáltalán nem ennyire ártalmatlan. Nemcsak az volt szomorú látvány, hogy igen sokan „diszkréten” keresztet vetettek bizonyos hívó szavaknál, vagy éppen amikor elment mellettük a drága elhunyt (másol vállán). Az – a társadalom felé is közvetített – kép döbbenetes: a magunkra ölelt vallásosság – már-már azt kell mondani – diadala. Századokkal a felvilágosodás után.

Franciaországban állam és egyház szétválasztását jelenleg nem félteni. Egyre több európai és más országban – kimondani is rossz – igen. És hány országban az állam nem más, mint az egyház egyik igazgatósága. De nem elsősorban állam és egyház viszonya az érdekes, hanem a társadalom mentális állapota. Dúl-e még a történelmi infantilizmus, vagy már képesek vagyunk felnőtt módjára kezelni a mitológiákat és a gyerekmeséket?

Chirac temetése azt éreztette velem, még nem tartunk ott, hogy illendő legyen felnőttként viselkedni nyilvánosan. Elvárható, hogy eljátsszuk az infantilist, aki ellágyul az örök élet ígéretétől. És sokat képes tenni azok érdekében, akik ezt ígérik neki, komoly áhítattal átitatott arccal.

Felnőtt ember, merj felnőtt lenni!

Mert felnőtt embernek való feladatok várnak rád!

* * *