A
nagy vallásoknál megszokott, szinte elvárt dolog a szent könyv vagy könyvek
megléte.
Nem, szent könyvek megléte nem szó szerint, különösen nem jogilag elvárt
dolog.
Elég baj, kellene mondani erre.
Mert miféle vallás az, amely nem tud szilárd alapokra hivatkozni? Szilárd
alapokra épülni?
Sőt, tovább megyek: miféle politikai párt, amely nem hivatkozik „szent
könyvekre”?
Vicces, bolond elképzelés?
Szerintem meg éppen fordítva. Vicces, bolond, mi több, veszedelmes dolog,
ha egy vallás vagy egy ideológiai párt nem jelöl meg „szent” műveket. Hiszen,
látjuk is, szent könyvek nélkül egy vallás, kiváltképpen egy párt a parttalan
demagógia, szómágia kabaréja.
Az más – bár távolról sem kevésbé fontos – kérdés, hogy milyen erkölcsi,
etikai, kulturális, és bizony, jogi elvárásaink kellene legyenek az ilyen
státuszra szánt könyvekkel szemben.
Lehet-e vitás, hogy egy olyan írás, amelyben az szerepel, mint isteni
útmutatás, vagy ideológiai üzenet, hogy „öld meg”, nem jöhet számításba szent
könyv gyanánt?
És ha fel kell mutatni ilyen alapot, az Emberhit büszkén kijelentheti:
igen, nekem van ilyen alapom, azaz szent könyvem, és ez A civilizáció című
írás.
*
* *
