Közös út

Tegnap kedves levelet kaptam egy ismeretlen nőtől (lánytól?). Sok kérdés foglalkozta, nagy részük érezhetően gyötörte. Nem ezek közé tartozott az első, igen egyszerű, talán kissé meglepő, de annál fontosabb kérdés: lehet-e valaki egyszerre istenhívő és „emberhívő”?

Ezen igazán nem kellett töprengenem, egyértelműnek láttam az egyszavas választ: igen!

De nyomban éreztem is, hogy erre az alapos, ha nem is mindenkit, de sokakat kielégítő válasz és magyarázat kitölthetne egy vaskos kötetet. Nem vagyok csodatevő, ezt a művet se ma, se a belátható jövőben nem tudom megírni. Talán majd egyszer, valaki. Ugyanakkor annyira fontosnak érzem a kérdést, hogy minél előbb próbálom megosztani vele kapcsolatos első gondolataimat.

Erről nem könnyű írni, mert nem szabad alakoskodni, titkon taktikázni, valaminő hittérítés érdekében. Nyíltan kell vállalni szavainkat – az érintettek, az istenhívők előtt. Azt pedig tudjuk jól, mennyire érzékenyek a hívő emberek, bármilyen – vallási vagy nem vallási – hitről legyen szó.

Legelőször hangsúlyozni kell, hogy én, az „emberhívő” igent mondok, de ez kevés. Igent kellene mondani a másiknak is, az istenhívőnek is, én pedig nem utasíthatom erre. Szerencsére minden ember képes érvényesíteni önnön szuverenitását, vagyis egy ilyen helyzetben nem azt a választ megadni, amelyet a hite, a környezete, az egyháza stb. diktál, hanem azt, amelyet ő jobbnak érez, vállal.

Így, és talán csak így számíthatunk arra, hogy az istenhívők tengerében megjelennek olyan szigetek, ahol az emberhit megtelepedhet, adhatja mindazt, ami fontos minden ember számára.

Hosszú és izgalmas kísérlet lenne minden egyes esetben az istenhit és az emberhit társbérlete. Bizonyára nem idilli csendből, még kevésbe szeretetteljes egybeolvadásról lenne szó. Szerencsére azzal sem kell számolni, hogy szűnni nem akaró veszekedések következnének, Ez a társbérlet ugyanis semmilyen szempontból nem kényszer. Az igazi konfliktus bizonyára azonnal kipenderítené az egyik felet.

Amire lehet számítani: egy fokozatos ismerkedés, az érvek és ellenérvek vizsgálata, mérlegelése, az önvizsgálat. Alapvető kérdés: az istenhívő ember hite mit tanít az emberről, milyen lehetőségeket és esélyeket hagy meg neki? Mennyire eredendően gyenge, gyarló, bűnös, Mit tehet saját érdekében, isteni büntetés nélkül? Tehet egyáltalán bármit is, ha az valóban az ő személyes akarata, és nem isteni parancsok követése?

Ezer és ezer hasonló kérdés merülhet fel egy istenhívő ember fejében, és erre ő vagy tudja, vagy nem tudja a választ, hite papjai bizonyosan tudják,

Az emberhit pedig bizonyosan nem tudja, mert másból indul ki, és másra összpontosít: az ember itt, ezen a Földön küzdötte fel magát az állatvilágból a szellem világába, és most sorsdöntő feladatokat kell megoldani, hogy fennmaradhasson, mint civilizáció.

Csakhogy az emberhit nem automatikusan és gőgösen söpri le a kérdéseket, amelyekre nincs válasza, Akkor sem, ha azért nincs válasza, mert maguk a kérdések meg sem fogalmazódtak az ő gondolatmenetében. De éppen azért, mert az emberhit középpontja az ember, minden, ami egy-egy emberben megfogalmazódik, figyelmet, elemzést, megoldást követel.

Így válik valóban fontossá és izgalmassá az istenhit és az emberhit társbérlete.

Ennek a társbérletnek jelentős hozadéka lehet mind az egyes „társbérlő” (vagy pontosabban és jobban mondva: kéthitű) számára, mind a most épülő-formálódó emberhit számára. Bizonyára hiú ábránd lenne azt hinni, hogy a közismerten merev, konzervatív istenitek is tanulnának az efféle egyéni társbérletek tapasztalataiból, bár legyünk optimisták: lassan ls óvatosan, de az istenhit-rendszerek is fejlődnek.)

De ne legyen félreértés: a társbérlethez vezető utat egyáltalán nem látom egyirányú utcának, abban az értelemben, hogy csak istenhívők „vehetik fel” az emberhitet. Régóta javaslom, tanítom (már az Életútmutató összeállításánál), hogy minden embernek fel kellene vállalnia egy, két vagy három hagyományos vallás megismerését, idönkénti gyakorlását (függetlenül attól, hogy vált-e tudatos „emberhívővé”. Mi ez, ha nem egy társbérlet. Kétségtelenül, ebben a megközelítésben ez a fajta társbérlet a kulturális örökségünk őrzését, nem kevésbé az életfontosságú vallási tolerancia kialakulását szolgálná. Ám ezzel együtt két rokon forma.

Az Emberhit olyan szállító eszköz (tutaj? óceánjáró? űrrakéta?), amely az új évezredekbe hivatott szállítani az embereket. És lassan már menekülésre kell fogni. Mindenki fel kell engedni a fedélzetre, senkit nem szabad elhagyni. Istenhívő testvérek, bátran gyertek! Testvéri szeretettel fogadunk

* * *

Ember- és Istenhit, és az ő tudományaik

Az Emberhit az embert ismeri, és az emberről szól.

Közben folyton válaszolnia kell hol kérdésekre, hol támadásikra, amelyek mögött az isten (vagy istenek) keresése – ha megengedhető lenne itt a humor, azt is mondhatjuk – maga az Isten áll.

Ha még mindig megengedhető lenne itt a humor, azt mondanám: Nem az a kérdés, hogy Isten létezik-e avagy nem létezik, hanem az, hogy miképpen nem létezik. Amúgy ez a kijelentés csak látszólag lehet humoros, valójában egy új vizsgálódási dimenziónak a megnyitása.

A sokféleképpen nem-létezésre egy mindenki számára beszédes példa lehetnek a számok. Igen, valóban fizikai számokkal tele vannak papír-írószer meg a lakberendezési üzletek, ahol fából, műanyagból vagy más anyagból készült apró meg nagyméretű számok kaphatók, mindenféle színben és stílusban. De ki azonosítaná ezeket az egyszerű ábrázolásokat azokkal a fogalmakkal, amelyeket ezek ábrázolnak? Egy csillagász hiába megfigyel egy kettős csillagot. Semmilyen csillagász soha semmilyen távcsővel nem fogja megpillantani se az égen, se a Földön, se agyában a kettő fogalmát. A kettő fogalma – valamiképpen! – nem létezik.

Erre az öröm elöntheti az istenhivő gyermekember szívét: „Lám, lám! Valamiképpen nem létezik, ergo valamiképpen létezik. Ahogy Isten is valamiképpen: láthatatlanul, megfoghatatlanul, talán felfoghatatlanul is, de főleg örökkön örökké, a maga isteni módján létezik. Dicsértessék!”

Távol álljon tőlünk bárkinek is örömét leforrázni! Hagyjul – különösen a kedves gyermekembereket, hogy kiélvezzék gyermeki örömüket, és türelemmel folytassuk a vizsgálódást.

Itt és most bizonyára megterhelő lenne folytatni a példasort a szerző azon felismerésével, hogy – némi leegyszerűsítéssel: a számok mintájára – a tér sem „létezik”, az is egy gondolkodási fogalom, emberileg teremtett közhasznú illúzió. (Tértelenségben létezünk)

Sokkal fontosabb azt kiemelni, hogy minden hasonló „valamiképpen nem létező” közhasznú illúzió emberi alkotás. Félő (?), hogy az istenek is, egytől egyig ebbe a kategóriába tartoznak.

De én lennék az utolsó, aki belemenne a dolgok trivializálásába.

Mert például a számok is éreztethetik-éreztetik, hogy ugyan emberi forgalma agyunkban, de sokkal inkább az ember által felismert, mint az ember által kitalált fogalom. Igen, az, hogy valami kettő, „objektív” tény, objektív igazság. De sokat tudnának mesélni erről nekünk az atomok meg a magányos elektronok, amelyek „a helyzet értékelése nélkül” miféle kémiai reakcióba mernének belépni. Nem, az értelem nem az ember privilégiuma, ne legyünk gőgösek! Tehát a számok „fogalmára” az ember bajosan kérhetne szabadalmat. És kit illesse az „isten” fogalmának szabadalma? Bizonyos Istent?

Bocsánat, csak ugratom a gyermek(ember)eket, nem pályázom Kant babérjaira. Talán ismerős ez a jelenet: Moszkva, egy kellemes májusi délután, a parkban egy padon három személy: Berlioz főszerkesztő, Hontalan költő és Woland professzor ül.

- Engedjenek meg még egy kérdést - folytatta most az idegen vendég, némi izgatott töprengés után. - Mit kezdjünk isten létének bizonyítékaival, melyeknek száma köztudomásúan: öt?

Berlioz elnézően, sajnálkozva mosolygott:

- Ajjaj! Egyik bizonyíték sem ér semmit, az emberiség ezeket réges-rég a lomtárba tette. Elvégre önnek is el kell ismernie, hogy a józan ész határain belül isten létét semmivel sem lehet bizonyítani.

- Bravó! - kiáltott fel az idegen. - Bravó! Ön teljes egészében megismétli a nyughatatlan vén Immanuel véleményét erről a kérdésről. De most jön a legnagyobb kuriózum: az öreg előbb megdöntötte mind az öt bizonyítékot, és aztán, mintegy magamagából csúfot űzve, ő maga felállított egy hatodikat.

- Kant bizonyítéka sem meggyőző - válaszolta finom mosollyal a művelt szerkesztő. - Nem­hiába mondta Schiller, hogy Kant okoskodása erről a kérdésről csak rabszolgákat elégíthet ki, Strauss pedig egyenesen kinevette ezt a hatodik bizonyítékot.

Így beszélt Berlioz, s közben így tűnődött magában: „Mégis, ki lehet ez az illető? És miért beszél olyan jól oroszul?”

- Legjobb volna, ha azt a Kantot vagy két-három esztendőre diliházba csuknák ezért az elmefuttatásáért! - rikkantotta váratlanul Ivan Nyikolajevics.

- De Ivan! - korholta Berlioz zavartan, halkan.

Az idegent azonban nem botránkoztatta meg a javaslat, hogy Kantot elmegyógyintézetbe kéne csukni, sőt ellenkezőleg, elragadtatottan helyeselt.

- Úgy van, úgy van! - kiáltotta, és Berlioz felé fordított zöld bal szeme lelkesen csillant fel. - Ott volna a helye! Mondtam is neki akkor a villás­reggelinél: „Már engedje meg, professzor uram, de valami nagyon zavarosat tetszett kifundálni. Okosnak lehet, hogy okos, de roppantul érthetetlen. Ezért még ki fogják csúfolni.”

* * *

Visszatérve a témánk lényegére, őszintén és világosan kell üzenni az említett kérdések és támadások kapcsán: az Emberhit az egyetem tudás kupolájának zárókövének tudja magát, de tudja, hogy ez a tett egyben a tudás új területét adja nekünk megművelésre. Egy egész új tudományra, az Emberhit tudományára van szükség. De azt is tudomásul kell venni, örömmel tesszük meg, hogy az Istenhit magára várató tudományának megszületésébe is illendő, szükségszerű lesz besegíteni. Az Istenhit tudományának nincs sok köze a sok ezeréves teológiához  Az Istenhit tudományának tudományosan kellene megvizsgálnia hihetetlenül izgalmas új kérdéseket. Íme, a három alapvető kérdés, amelyet most látok az Istenhit tudománya számára.

1. A világok – nagy bumm közepette vagy valamiképpen – születnek és valamiképpen meghalnak, mint minden, ami létezik. De semmi nem létezik valamilyen örökítő anyag nélkül, mint ahogy az ember sem elképzelhető a gének nélkül. Mi lehet, és miképpen, milyen mechanizmusokon keresztül  hathat ilyen világörökítő anyag?

2. Mit lehet megtudni, megérteni az embernek valaminő istenné válásával kapcsolatban? A mindentudás megszerzésében nem érzékeljük korlátainkat. Keressük az örök élet megoldásának módjait, megint nem érzékelve végzetes korlátokat. Kiapadhatatlan a hódítási vágyunk: nem csak mienk lesz az egész világ, hanem azt kezes robottá alakítjuk át.

3. Miféle sors vár a földi civilizációra, ha egy nálunk gyorsabban istenné vált idegen civilizáció jelenne meg hirtelenül a csipkebokorban?

Mi tagadás, így szemlélve az Istenhit tudománya nem látszik másnak, mint egy fejezet az Emberhit tudományában.

És bizonyára így helyes.

* * *