Ember és emberhit 12 tételben – Tizenkettedik tétel

 

12. Az emberhit jövője

Az emberhit az emberi értelemre és az emberi tudományra épülő új világszemlélet. Gondolatrendszerének nagyrésze az elmúlt évezredek szellemi eredménye, de sok meghatározó elem a 21. század éppen hogy megkezdett munkája.

Hosszú út áll mögöttünk, hosszú út áll előttünk. Meddig jutunk el rajta, emberhitünktől is függ.

Ám legyünk tisztában: az emberhit nem varázsige, még kevésbé egy hűségfogadás egy transzcendens akaratnak.

Az emberhit egyszerre életmód és gondolkodásmód, hiszen így teljesedik ki emberi lényegünk. Az élwt valójában cselekvés, ezért az életmód és gondolkodásmód egységét így is fejezhetjük ki: gondolkodva cselekedni és cselekedve gondolkozni.

Gondolkodás nélkül a hangya, a rabszolga és a robot cselekszik. Még nem láttunk hangyát gondolkozni, de azt már igen, hogy rabszolgák kezdenek gondolkozni. És most már komolyan fel kell készülni arra, hogy lássunk robotot gondolkozni, a tőlünk – és kezdetben általunk – másolt minták szerint.

De a gondolkodáshoz bátorság kell, sokszor nagy bátorság. „Kilépés a keretből”, így nevezték egy híres logikai feladat megoldásának technikáját. Bizonyos értelemben minden új – vagy régóta megoldatlan – feladat megoldásához ki kell lépni a régi megszokott gondolkodási sémáink keretéből. Ez általában olyan, mint a biztonságos és komfortos űrhajó elhagyása egy félelmetes űrséta kedvéért.

De bátorság nem csak a megszokott és biztonságosnak érzett környezet elhagyásához, ismert és ismeretlen veszélyekkel való szembenézéshez szükséges. Tapasztaljuk, hogy az igazsággal való szembenézéshez nagyobb bátorság szükséges. A legnagyobb bátorság az igazsággal való szembenézés kell.

 

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Kilencedik tétel

 

9. Veszélyek és esélyek

Az emberre, mint minden létezőre számtalan veszély leselkedik – abban a hosszabb-rövidebb időben, amely a létező kezdete és rendeltetett vége között rendelkezésére áll számára. Ha egy nem túl távoli csillag összeomlik, és az ilyenkor kibocsátott gamma-kitörés telibe talál minket, nem csak mi, hanem a teljes Földi élet pillanatok alatt elpárolog. De halálosan fenyeget sok közelebbi, reálisabb veszély. Egy nagyobb aszteroida becsapódása a Földbe, a vélhetően több százezer közül, amely veszettül kering a Naprendszerben, több nagy vulkán egyidejű, vagy egy szupervulkán kitörése is alkalmas a földi élőlények elfojtására. Még durvább véget vethetne a földi életre egy ma még reálisan fenyegető atomháború.

Az ilyen extrém végveszélyek mellett számtalan más is fenyegeti az embert, az ő normális életét, jövőjét A veszélyek spektruma elképesztően széles, a vírusoktól kezdve, a társadalmi antagonizmusokon át a környezetrombolásig és környezetmérgezésig. Az embert fenyegető veszélyek jó összefoglalás és elemzést ad A civilizáció című kötet egyik fejezete. De, ahogy helyesen megállapítja Seneca, „ha mindentől félnénk, amitől csak lehet, semmi okunk nem volna rá, hogy éljünk...” Az ember sok mindentől fél, kisebb-nagyobb mértékben, és viszonylag jól megtanult élni félelmeivel együtt.

A nagy feladat előtte viszont nem az, hogy erős idegekkel vagy ostoba rövidlátó nemtörődömséggel viselje el a veszélyeket, hanem előre lassá azokat, jól értse meg azokat, védje ki vagy kerülje meg.

A döntő kérdés mégis az: van-e esélye az embernek hosszú távon. Nem könnyű belenyugodni abban, hogy abszurd a kérdés: fennmaradhatunk-e örökké, mint a Halhatatlan Világszellem letéteményesei, reinkarnációja? Mert ha minden Világbummot Világreccs követi, jogosnak tűnhet a hamleti kérdés: érdemes-e lenni?

Erre a döntő kérdésre egyedül az emberhit adhatja a választ, és az csak egy lehet. Ugyanakkor a tudománynak még hatalmas munkát kellene elvégeznie, hogy az emberhit válasza ne csupán egy patetikus deklaráció legyen. A tudomány pedig lelkesen és eredményesen dolgozik azzal a csekély erőforrással, amely megmarad számára az örült fegyverkezési verseny után. Minden fronton a tudomány és a technika viharosan fejlődik, halad előre. A 100 békés forradalom korszaka előtt állunk.

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Első tétel

  

1. Milyen jövőt akarunk?

Boldog. aki hiszi, hogy a holnap jobb lehet, mint a ma.

Nem csak boldogtalan, de beteg is az, aki nem hisz ebben. A szorongás, hogy a holnap a mánál is rosszabb lesz, depresszióba taszíthat, amely a betegségek egyik legcsúfabbikja.

Figyeljük meg: az ember minden vágya a jövőre vonatkozik, a jövőben teljesülhet. De ugyanez érvényes minden cselekedetünkre, minden tervünkre, minden munkánkra. Azért cselekedjük, amit cselekszünk, azért tervezzük, amit tervezünk, azért dolgozunk, hogy valamikor a jövőben megszülessen valami, amivel a világ jobb lesz.

Igaz, cselekedeteink, terveink, munkánk nagyrésze mentes minden világjobbító szándéktól, hanem a napi megélhetést, néha a puszta túlélést szolgálja, akár kétes vagy szánalmas eszközökkel. De a legnehezebb helyzetben lévő ember is egy-egy pillanatban vágyik egy jobb jövőre, mélyen felsóhajt, a Föld pedig morajlik milliók sóhajától.

De miért ennyi a jövőbe menekülő vágy, a jelenben megélhető öröm helyett?

Öröm nélkül az élet nem viselhető el. Ugyanúgy, ahogy levegő nélkül. Egyre ritkábban és nehezebben lélegezhetünk jó levegőt, de szerencsére ma még minden lélegzetvételnél jutunk a szükséges oxigénhez. Öröm dolgában viszont nem állunk jól. Örülünk ennek-annak. Ok és alkalom gyakran adódik. De minden örömünk olyan, mint a háborús csata szünetében a romokon háborút játszó gyerekek öröme. A ma világa tele van jóval és tele van rosszal. Eddig ezt értük el. Közben nincs megállás. A világóra megállíthatatlanul ketyeg. Mindenki kénytelen tervezni, cselekedni, futni.

A születő holnap tőlünk függő mértékben függ attól, hogy mi magunk milyen jövőt akarunk.

Minél racionálisabb és egységesebb, annál sikeresebb is ez az akarat.

 

 

* * *

 

A templom

Az új hit nyomban a régi hit templomainak lerombolását kezdi. Vagy fordítva. „Az új templomokat ledönteném, hogy értetek küzdjek, régi istenek…” – énekli lord Byron. A talibánok, lévén, hogy buddhista templomok már sehol nincsenek, Buddha sziklaszobrát ágyúzták.

Nem ritkán győz a templom: az ottomán hódító nem rombolta le a Szent Szófia székesegyházat, hanem átalakította muszlim templommá.

Az istenek lakhatása fontos ügy.

De kell-e templom az emberhitnek?

Ezt az emberek majd eldöntik.

Én most annyi sürgető feladatot látok az emberhitet hirdető és szolgáló templomok szükségességén, vízióján még nem gondolkoztam. Csak annyit tudok, hogy a történelem minden egyes temploma az embert hirdeti, ezért szent és őrízendő. Mint ahogy féltve őrízük vad őseink első csont és kőeszközeit.

Minden templom az ember temploma. És ha te, ember, belépsz egy templomba, gondolj az emberre, aki ezt felépítette

* * *

Valamiféle előérzet

Hiszek az emberben, hiszek az életben, hiszek a jövőben.

Hiszek, mert okom van hinni. Ezt az okot megszámlálhatatlanul sok ember szolgáltatja példájával, tanúságtételével.

Hiszek annak ellenére, hogy látom: sok ember rossz. Méltatlan az emberi létre veszélyezteti életünket és jövőnket. Ezzel a tragikus helyzettel megbirkózni nehezebb lesz, mint a halállal, de fontos hinni ebben a győzelemben is.

Régóta vallom, hogy a 21. évszázad emberének adathatik, hogy 111 évig éljen, jó egészségben, értelmesen és örömtelien. Ez lehetőség, ez feladat. Hiszek ebben a lehetőségben, hiszek ebben a feladatban.

Hiszel még, hogy ezer év múlva az embernek adathatik, hogy 1000 évig, 2000 év múlva adathatik 3000 évig éljen, jó egészségben, értelmesen és örömtelien. Ez lehetőség, ez feladat. Hiszek ebben a lehetőségben, hiszek ebben a feladatban.

Hiszek még, hogy 3000 múlva az embernek adathatik, hogy a térben és az időben határtalanul éljen. Miképpen – ezt ma még fel sem foghatjuk. Még értelmes modelleket sem vagyunk képesek megalkotni, sem a biológia, sem a fizika, sem a matematika, sem a filozófia területén. De tisztán látjuk az emberi fejlődés bámulatos gyorsulását. Ezzel immár ott tartunk, hogy átlépjük fejlődésben a fény sebességét. És ezelőtt az öntudatunkon végig fut valamiféle előérzet.

* * *

Közös út

Tegnap kedves levelet kaptam egy ismeretlen nőtől (lánytól?). Sok kérdés foglalkozta, nagy részük érezhetően gyötörte. Nem ezek közé tartozott az első, igen egyszerű, talán kissé meglepő, de annál fontosabb kérdés: lehet-e valaki egyszerre istenhívő és „emberhívő”?

Ezen igazán nem kellett töprengenem, egyértelműnek láttam az egyszavas választ: igen!

De nyomban éreztem is, hogy erre az alapos, ha nem is mindenkit, de sokakat kielégítő válasz és magyarázat kitölthetne egy vaskos kötetet. Nem vagyok csodatevő, ezt a művet se ma, se a belátható jövőben nem tudom megírni. Talán majd egyszer, valaki. Ugyanakkor annyira fontosnak érzem a kérdést, hogy minél előbb próbálom megosztani vele kapcsolatos első gondolataimat.

Erről nem könnyű írni, mert nem szabad alakoskodni, titkon taktikázni, valaminő hittérítés érdekében. Nyíltan kell vállalni szavainkat – az érintettek, az istenhívők előtt. Azt pedig tudjuk jól, mennyire érzékenyek a hívő emberek, bármilyen – vallási vagy nem vallási – hitről legyen szó.

Legelőször hangsúlyozni kell, hogy én, az „emberhívő” igent mondok, de ez kevés. Igent kellene mondani a másiknak is, az istenhívőnek is, én pedig nem utasíthatom erre. Szerencsére minden ember képes érvényesíteni önnön szuverenitását, vagyis egy ilyen helyzetben nem azt a választ megadni, amelyet a hite, a környezete, az egyháza stb. diktál, hanem azt, amelyet ő jobbnak érez, vállal.

Így, és talán csak így számíthatunk arra, hogy az istenhívők tengerében megjelennek olyan szigetek, ahol az emberhit megtelepedhet, adhatja mindazt, ami fontos minden ember számára.

Hosszú és izgalmas kísérlet lenne minden egyes esetben az istenhit és az emberhit társbérlete. Bizonyára nem idilli csendből, még kevésbe szeretetteljes egybeolvadásról lenne szó. Szerencsére azzal sem kell számolni, hogy szűnni nem akaró veszekedések következnének, Ez a társbérlet ugyanis semmilyen szempontból nem kényszer. Az igazi konfliktus bizonyára azonnal kipenderítené az egyik felet.

Amire lehet számítani: egy fokozatos ismerkedés, az érvek és ellenérvek vizsgálata, mérlegelése, az önvizsgálat. Alapvető kérdés: az istenhívő ember hite mit tanít az emberről, milyen lehetőségeket és esélyeket hagy meg neki? Mennyire eredendően gyenge, gyarló, bűnös, Mit tehet saját érdekében, isteni büntetés nélkül? Tehet egyáltalán bármit is, ha az valóban az ő személyes akarata, és nem isteni parancsok követése?

Ezer és ezer hasonló kérdés merülhet fel egy istenhívő ember fejében, és erre ő vagy tudja, vagy nem tudja a választ, hite papjai bizonyosan tudják,

Az emberhit pedig bizonyosan nem tudja, mert másból indul ki, és másra összpontosít: az ember itt, ezen a Földön küzdötte fel magát az állatvilágból a szellem világába, és most sorsdöntő feladatokat kell megoldani, hogy fennmaradhasson, mint civilizáció.

Csakhogy az emberhit nem automatikusan és gőgösen söpri le a kérdéseket, amelyekre nincs válasza, Akkor sem, ha azért nincs válasza, mert maguk a kérdések meg sem fogalmazódtak az ő gondolatmenetében. De éppen azért, mert az emberhit középpontja az ember, minden, ami egy-egy emberben megfogalmazódik, figyelmet, elemzést, megoldást követel.

Így válik valóban fontossá és izgalmassá az istenhit és az emberhit társbérlete.

Ennek a társbérletnek jelentős hozadéka lehet mind az egyes „társbérlő” (vagy pontosabban és jobban mondva: kéthitű) számára, mind a most épülő-formálódó emberhit számára. Bizonyára hiú ábránd lenne azt hinni, hogy a közismerten merev, konzervatív istenitek is tanulnának az efféle egyéni társbérletek tapasztalataiból, bár legyünk optimisták: lassan ls óvatosan, de az istenhit-rendszerek is fejlődnek.)

De ne legyen félreértés: a társbérlethez vezető utat egyáltalán nem látom egyirányú utcának, abban az értelemben, hogy csak istenhívők „vehetik fel” az emberhitet. Régóta javaslom, tanítom (már az Életútmutató összeállításánál), hogy minden embernek fel kellene vállalnia egy, két vagy három hagyományos vallás megismerését, idönkénti gyakorlását (függetlenül attól, hogy vált-e tudatos „emberhívővé”. Mi ez, ha nem egy társbérlet. Kétségtelenül, ebben a megközelítésben ez a fajta társbérlet a kulturális örökségünk őrzését, nem kevésbé az életfontosságú vallási tolerancia kialakulását szolgálná. Ám ezzel együtt két rokon forma.

Az Emberhit olyan szállító eszköz (tutaj? óceánjáró? űrrakéta?), amely az új évezredekbe hivatott szállítani az embereket. És lassan már menekülésre kell fogni. Mindenki fel kell engedni a fedélzetre, senkit nem szabad elhagyni. Istenhívő testvérek, bátran gyertek! Testvéri szeretettel fogadunk

* * *

Az Emberhit sorskérdés

Az Emberhitnek van sorsdöntő jelentősége: minden, ami létezik, egy szál, egy összefüggő láncolat, ahogy szemléletesen van bemutatva a Csetlő-napló A kötélverés dicsérete című bejegyzésében. Egy szál, mint milliárdnyi más, amelyek együtt jelentik a létezést.

Szál vagyunk, amely, nem tudni meddig tart. Tudni nem lehet, De hinni kell, ha végig akarunk menni az idők végéig tartó nem rövid úton.

Ne legyen kétségünk. Bármelyik pillanatban elszakadhat ez a szál. Bármikor – gyorsan vagy lassan a dinoszauruszok, vagy milliónyi más eltűnt vagy – nem kis részben a mi hibánkból – eltűnő félben lévő faj példáját követve.

Leléphetünk a létezés színpadáról néhány éven belül, vagy egynéhány század után. Nem éppen játszva, de kibírtuk az Egyiptomból való kivonulás utáni 1300 évet, Jézus utáni 700 évet, Mohamed utáni újabb 1300 évet. De Hirosima után kibírjuk-e még 700 évig?

Akkor sem biztos, ha hisszük. De ha nem hisszük – éspedig az Emberhit teljes erejével – akkor biztosan nem érjük meg a közelgő csodát, amelyet szellemünk előrevetít.

Ezért a legfontosabb, legszentebb parancsolat elé kellene egy másik: Higgy az emberben!

Ha nem hiszel az emberben, már meg is ölted!

* * *