Ember- és Istenhit, és az ő tudományaik

Az Emberhit az embert ismeri, és az emberről szól.

Közben folyton válaszolnia kell hol kérdésekre, hol támadásikra, amelyek mögött az isten (vagy istenek) keresése – ha megengedhető lenne itt a humor, azt is mondhatjuk – maga az Isten áll.

Ha még mindig megengedhető lenne itt a humor, azt mondanám: Nem az a kérdés, hogy Isten létezik-e avagy nem létezik, hanem az, hogy miképpen nem létezik. Amúgy ez a kijelentés csak látszólag lehet humoros, valójában egy új vizsgálódási dimenziónak a megnyitása.

A sokféleképpen nem-létezésre egy mindenki számára beszédes példa lehetnek a számok. Igen, valóban fizikai számokkal tele vannak papír-írószer meg a lakberendezési üzletek, ahol fából, műanyagból vagy más anyagból készült apró meg nagyméretű számok kaphatók, mindenféle színben és stílusban. De ki azonosítaná ezeket az egyszerű ábrázolásokat azokkal a fogalmakkal, amelyeket ezek ábrázolnak? Egy csillagász hiába megfigyel egy kettős csillagot. Semmilyen csillagász soha semmilyen távcsővel nem fogja megpillantani se az égen, se a Földön, se agyában a kettő fogalmát. A kettő fogalma – valamiképpen! – nem létezik.

Erre az öröm elöntheti az istenhivő gyermekember szívét: „Lám, lám! Valamiképpen nem létezik, ergo valamiképpen létezik. Ahogy Isten is valamiképpen: láthatatlanul, megfoghatatlanul, talán felfoghatatlanul is, de főleg örökkön örökké, a maga isteni módján létezik. Dicsértessék!”

Távol álljon tőlünk bárkinek is örömét leforrázni! Hagyjul – különösen a kedves gyermekembereket, hogy kiélvezzék gyermeki örömüket, és türelemmel folytassuk a vizsgálódást.

Itt és most bizonyára megterhelő lenne folytatni a példasort a szerző azon felismerésével, hogy – némi leegyszerűsítéssel: a számok mintájára – a tér sem „létezik”, az is egy gondolkodási fogalom, emberileg teremtett közhasznú illúzió. (Tértelenségben létezünk)

Sokkal fontosabb azt kiemelni, hogy minden hasonló „valamiképpen nem létező” közhasznú illúzió emberi alkotás. Félő (?), hogy az istenek is, egytől egyig ebbe a kategóriába tartoznak.

De én lennék az utolsó, aki belemenne a dolgok trivializálásába.

Mert például a számok is éreztethetik-éreztetik, hogy ugyan emberi forgalma agyunkban, de sokkal inkább az ember által felismert, mint az ember által kitalált fogalom. Igen, az, hogy valami kettő, „objektív” tény, objektív igazság. De sokat tudnának mesélni erről nekünk az atomok meg a magányos elektronok, amelyek „a helyzet értékelése nélkül” miféle kémiai reakcióba mernének belépni. Nem, az értelem nem az ember privilégiuma, ne legyünk gőgösek! Tehát a számok „fogalmára” az ember bajosan kérhetne szabadalmat. És kit illesse az „isten” fogalmának szabadalma? Bizonyos Istent?

Bocsánat, csak ugratom a gyermek(ember)eket, nem pályázom Kant babérjaira. Talán ismerős ez a jelenet: Moszkva, egy kellemes májusi délután, a parkban egy padon három személy: Berlioz főszerkesztő, Hontalan költő és Woland professzor ül.

- Engedjenek meg még egy kérdést - folytatta most az idegen vendég, némi izgatott töprengés után. - Mit kezdjünk isten létének bizonyítékaival, melyeknek száma köztudomásúan: öt?

Berlioz elnézően, sajnálkozva mosolygott:

- Ajjaj! Egyik bizonyíték sem ér semmit, az emberiség ezeket réges-rég a lomtárba tette. Elvégre önnek is el kell ismernie, hogy a józan ész határain belül isten létét semmivel sem lehet bizonyítani.

- Bravó! - kiáltott fel az idegen. - Bravó! Ön teljes egészében megismétli a nyughatatlan vén Immanuel véleményét erről a kérdésről. De most jön a legnagyobb kuriózum: az öreg előbb megdöntötte mind az öt bizonyítékot, és aztán, mintegy magamagából csúfot űzve, ő maga felállított egy hatodikat.

- Kant bizonyítéka sem meggyőző - válaszolta finom mosollyal a művelt szerkesztő. - Nem­hiába mondta Schiller, hogy Kant okoskodása erről a kérdésről csak rabszolgákat elégíthet ki, Strauss pedig egyenesen kinevette ezt a hatodik bizonyítékot.

Így beszélt Berlioz, s közben így tűnődött magában: „Mégis, ki lehet ez az illető? És miért beszél olyan jól oroszul?”

- Legjobb volna, ha azt a Kantot vagy két-három esztendőre diliházba csuknák ezért az elmefuttatásáért! - rikkantotta váratlanul Ivan Nyikolajevics.

- De Ivan! - korholta Berlioz zavartan, halkan.

Az idegent azonban nem botránkoztatta meg a javaslat, hogy Kantot elmegyógyintézetbe kéne csukni, sőt ellenkezőleg, elragadtatottan helyeselt.

- Úgy van, úgy van! - kiáltotta, és Berlioz felé fordított zöld bal szeme lelkesen csillant fel. - Ott volna a helye! Mondtam is neki akkor a villás­reggelinél: „Már engedje meg, professzor uram, de valami nagyon zavarosat tetszett kifundálni. Okosnak lehet, hogy okos, de roppantul érthetetlen. Ezért még ki fogják csúfolni.”

* * *

Visszatérve a témánk lényegére, őszintén és világosan kell üzenni az említett kérdések és támadások kapcsán: az Emberhit az egyetem tudás kupolájának zárókövének tudja magát, de tudja, hogy ez a tett egyben a tudás új területét adja nekünk megművelésre. Egy egész új tudományra, az Emberhit tudományára van szükség. De azt is tudomásul kell venni, örömmel tesszük meg, hogy az Istenhit magára várató tudományának megszületésébe is illendő, szükségszerű lesz besegíteni. Az Istenhit tudományának nincs sok köze a sok ezeréves teológiához  Az Istenhit tudományának tudományosan kellene megvizsgálnia hihetetlenül izgalmas új kérdéseket. Íme, a három alapvető kérdés, amelyet most látok az Istenhit tudománya számára.

1. A világok – nagy bumm közepette vagy valamiképpen – születnek és valamiképpen meghalnak, mint minden, ami létezik. De semmi nem létezik valamilyen örökítő anyag nélkül, mint ahogy az ember sem elképzelhető a gének nélkül. Mi lehet, és miképpen, milyen mechanizmusokon keresztül  hathat ilyen világörökítő anyag?

2. Mit lehet megtudni, megérteni az embernek valaminő istenné válásával kapcsolatban? A mindentudás megszerzésében nem érzékeljük korlátainkat. Keressük az örök élet megoldásának módjait, megint nem érzékelve végzetes korlátokat. Kiapadhatatlan a hódítási vágyunk: nem csak mienk lesz az egész világ, hanem azt kezes robottá alakítjuk át.

3. Miféle sors vár a földi civilizációra, ha egy nálunk gyorsabban istenné vált idegen civilizáció jelenne meg hirtelenül a csipkebokorban?

Mi tagadás, így szemlélve az Istenhit tudománya nem látszik másnak, mint egy fejezet az Emberhit tudományában.

És bizonyára így helyes.

* * *