A piramis nagy titka

 

Ki nem ismerné a társadalom ábrázolását piramisként?

Ezer ilyen ábrát, karikatúrát látni, a legkülönfélébb szociológiai-politikai megközelítésben.

Ez valójában egy túlságosan leegyszerűsítő, egyenesen megtévesztő képzet.

Roppant fontos összefüggéseket elfed, és ezzel tévútra viszi a gondolkodást.

Az is helytelen, defetista képzet, hogy a szociális piramis egy sorsszerű adottság (posztmodern változatban: „Főnökeink gyerekeiből lesznek gyermekeink főnökei…”). Az is torz képzet, hogy fent vannak a gonoszok (mások szerint a nagyemberek vezérek, lángelmék), lent az áldott nép (mások szerint a primitív tömeg).

A piramis titka más. Ez inkább olyan, mint egy piramis alakú akvárium, állandő és meglepően dinamikus mozgással.

Csakhogy eddig szóba sem került, felsem figyeltünk a piramis éleire.

Jelentenek valamit ezek az élek?

Igen! Szinte minden azokba van kódolva.

A piramis alapja egy négyzet, amelynek sarkaiból indul a négy él a csúcshoz.

Ez a négyzet pedig olyan térkép, amely már több pszichológiai-antropológiai vizsgálatban felhasználtak. Értelmezése: adva van két dimenzió, vagyis két alapérték, amely szerint lehet mérni-minősíteni az embereket, és van két értékpár: legnagyobb és legkisebb (+1, -1).

Az ember esetében a két dimenzió a okosság-butaság, illetve a jóság-rosszaság. (Hogy mit jelenthetnek pontosabban ezek, egyelőre tegyük zárójelbe.)

Tehát a piramis délkeleti sarka a legjobbaké, a délnyugati sarka a legokosabbaké, az északkeleti sarka a legbutábbaké, az északnyugati sarok a legrosszabbaké.

Természetesen minden ember helye ezen a térképpen (amely a piramis csúcsából induló sugár határoz meg) valamennyit tartalmaz okosságból, butaságból, jóságból és rosszaságból.

És most mondható ki a két nagy társadalmi törvény.

Első törvény: az igazán nehezen megváltoztatható nem az, hogy egy ember milyen magasan van a piramisban, hanem személyisége, az ő koordinátája a piramis alapján.

Második törvény: a piramis  bármely „emeletét” vesszük, a személyiségtípusok eloszlása hasonló.

Itt az ideje másképpen, tisztábban látni a dolgokat, nagyon sok régi trivialitást, közhelyet elhagyni

 

 

* * *

 

Temetni jöttem

A modern technikának köszönhetően – szinte véletlenül odakeveredve – szemtanúja lehettem Jacques Chirac volt francia köztársasági elnök hivatalos templomi búcsúztatásának. Imponáló mise imponáló, zsúfolásig megtelt templomban, Franciaország teljes politikai krémje, több tucat ország vezetői, a templom előtt is sok ezren óriás kivetítőkön, készülékeik előtt pedig még sok millió ember figyeli a történéseket, hallgatja a méltóságteljes gyász zenét… és a párizsi püspök több részből álló beszédét.

Jó ideig magam is megrendülten figyeltem az eseményt, többszörösen érintve. Gyász a napokban engem is ért, Chirac pedig lassan beteljesülő életem egyik jól ismert, az egyszerűség kedvéért így mondanám: színes – figurája. De ahogy a püspök ismételgette a megígért örökéletet, a feltámadást, Isten gondolatait és hasonlókat, nézve ennek az ezer meglett, művelt és fontos ember arcát, értetlenség, elkeseredés, szinte düh fogott el: mi ez a maskara? Mi ez a cirkusz? Mi ez a képmutatás?

Lehet vállat rántani, és azt mondani: „Hát adóztak az emberek a hagyománynak. Arrafelé (is) nagy tekintélye van a hagyománynak. Hosszú évszázadok óta így temetik nagy és kis embereiket. Ez esik jól gyászoló lelkeiknek. Mi közöd ehhez? Miért zavar ez? És mellesleg, légy biztos, hogy a jelenlevők többsége egyáltalán nem gyakorló hívő, sőt, sok a tudatos ateista…”

Csakhogy sajnos a „cirkusz” egyáltalán nem ennyire ártalmatlan. Nemcsak az volt szomorú látvány, hogy igen sokan „diszkréten” keresztet vetettek bizonyos hívó szavaknál, vagy éppen amikor elment mellettük a drága elhunyt (másol vállán). Az – a társadalom felé is közvetített – kép döbbenetes: a magunkra ölelt vallásosság – már-már azt kell mondani – diadala. Századokkal a felvilágosodás után.

Franciaországban állam és egyház szétválasztását jelenleg nem félteni. Egyre több európai és más országban – kimondani is rossz – igen. És hány országban az állam nem más, mint az egyház egyik igazgatósága. De nem elsősorban állam és egyház viszonya az érdekes, hanem a társadalom mentális állapota. Dúl-e még a történelmi infantilizmus, vagy már képesek vagyunk felnőtt módjára kezelni a mitológiákat és a gyerekmeséket?

Chirac temetése azt éreztette velem, még nem tartunk ott, hogy illendő legyen felnőttként viselkedni nyilvánosan. Elvárható, hogy eljátsszuk az infantilist, aki ellágyul az örök élet ígéretétől. És sokat képes tenni azok érdekében, akik ezt ígérik neki, komoly áhítattal átitatott arccal.

Felnőtt ember, merj felnőtt lenni!

Mert felnőtt embernek való feladatok várnak rád!

* * *

Kényszerképzeteink gubanca

Ha – valamennyire olvasott ember létemre – intuitíve sejtem is, miről beszélnek, amikor istenről elmélkednek, amikor istent próbálják meghatározni, az elmém, a racionális gondolkodásom azt mondatja velem: értelmetlen belesodródni egy ilyen vitába. Értelmetlen, hiszen istenről szóló minden hívő beszéd summázata egy: isten az lenne, amit ember felfogni sem képes, meghatározni meg végképpen nem. Sőt, az isten meghatározásának minden kísérlete valójában felér egy istenkáromlással.

Nos, becsületesen be kell látni, és bátran ki kell mondani, hogy kevés értelmetlenebb dolog van, mint teológiailag foglalkozni istennel. Ugyanakkor ez nem elég ahhoz, hogy a témát lesöpörjük az ész asztaláról. Az elmúlt évezredek, de talán mondhatjuk, hogy az elmúlt sok száz évezred óta a különféle démonok, szellemek, angyalok stb. az emberek, de még a társadalmak szívós kényszerképzete is lett. Az ontológiai gubanc hatalmas. De itt nem az történt, hogy a kígyó (az ember), beleharapott a farkába (kényszerképzetébe), hanem a farok beleharapott a fejbe

Ez több, mint ópium. Ez olyan felépítmény a népi alap fölött, amely cseppet sem zavartatja magát a felépítmény marxi lekezelésétől. Ő tudja magáról, hogy egy masszív piramis csúcsa, amely stabilon áll a maga paradicsomi magasságában.

Szabaduljunk meg kényszerképzeteinktől, és kitör a ráció és az igazságosság békéje?

 A gubanc valóságos – és hatalmas. Ezért a megoldás receptje sem ilyen egyszerű… De egyébként, ki ismeri a kényszerképzettől való megszabadulás egyszerű receptjét?

De ha merünk tudni, egyre könnyebb lesz lépni a jó irányban.

De ez egy másik téma.

* * *