Eléggé
közismert ez a Mark Twaintől (még felvett művésznevéhez is illő) szórakoztató
anekdota, amikor a hajóskapitány lekiabál az ügyeletesnek: „Mennyi?” Nyomban
jön a válasz: „60” Némi idő után a kapitány újra: „Mi 60?” Mire a matróz: „Mi
mennyi?”
Ebben az esetben a szereplőknek még sincs nehéz dolguk, bízhatunk benne,
hogy hamar tisztázták, mi 60, és a hajó nem feneklett meg valami alattomos
homokágyon.
Mennyivel nehezebb lett volna az ügyeletes megmondó helyzete, ha a főnök
azt kérdezi: „Miért 60?”
Látszatra mi sem egyszerűbb, mint egy tény magyarázata. Miért van ez? A
válaszoknak csak a fantáziánk szabhat határt, sajnos sokszor az sem. És ha se
fantáziánk, se tudásunk, se önkritikánk nincs, jöhetnek az univerzális
magyarázatok is: „Így van rendjén.”, „Így lett elrendelve.” stb.
A dolog akkor fordul komolyra (és lépten-nyomon komolyra szoktak fordulni
életünk dolgai), ha nem csupán a már látható tény magyarázatát várjuk el a
megmondótól, hanem azt is, hogy a magyarázat alkalmas legyen a tény
következményeinek, vagyis az újabb tények megjóslására.
Ha ámítjuk magunkat, hogy minden mögött van egy felső erő (lény, Isten)
akarata, de legalább ujja, hamar leszünk kénytelenek fel- és elismerni, hogy 1.
ez az akarat mindenható, 2. ez az akarat kifürkészhetetlen. Szép egy helyzet.
Mindenre van magyarázatunk, semmit nem tudhatunk biztosan, legkevésbé, miképpen
kellene ésszerűen cselekedni.
Illetve azt mégis biztosan tudhatjuk, hogy a felső erő alsó szolgái utólag
világosan elmagyarázzák hibáinkat, és – horribile dictu – bűneinket.
Ember, higgy magadban! Esélyed van, hogy tudásod hatalma nyerjen a káosz és a tudatlanság
hatalmával szemben, ha mindig ragaszkodsz a jó magyarázatokhoz.
*
* *
