Miben
segíthet az emberhit a 21. század emberének?
De ki is a 21. század embere? Hiszen van – nem kis számban – teljesen
fanatikus hívő, „nem gyakorló”, de a szokás kikezdhetetlen erejével hívő, laza
panteisták, a témát kerülő szkeptikusok és pragmatikusak, megátalkodott
ateisták, ufó-hívők, mátrixhívők, újprimitívek – a vallások, ideológiák és
elméletek ezer árnyalatában, tisztán és kombinálva, csikósan és pepitában.
Ezek mindegyikében egy kicsit benne van ez a hipotetikus 21. századi ember,
de bizonyosan egyre nagyobb számban fellelhető lesz az igazi is. Profilját most
nem próbálnám lerajzolni, mert túl sok lenne a spekuláció ebben és eltérítene a
témánkról.
Szerintem az emberhit két vonatkozásban meghatározó, pótolhatatlan szerepet
játszik majd.
Az első: segíteni tudna abban, hogy megtaláljuk a vallások új helyét.
Túlságosan leegyszerűsítő, elhibázott, de főleg félő, hogy kontraproduktív
lenne azt mondani: ez az új hely a múzeum.
A második: segíteni tudna tudatosítani az emberi sors új nagy dilemmáinak
komolyságát, aktualitását. Van-e jövője a régi (biológiai) embernek az új
(mesterséges) emberrel szemben? Aspirálhatunk-e, aspirálhat-e a régi ember örök
életre? Leljük-e - é– hol – a végső paradicsomot? És talán a legfőbb kérdés: ha
már kedvünkre ettünk a tudás és az élet fájáról, elindulunk-e az erkölcs
fájának megkereséséért? Vagy ilyen nincs is, és mi örökre megmaradunk
racionális vadállatoknak?
Zavarba ejtőnek tűnhet ez a biztatás, hiszen ezek után ki merne kételkedni
az emberhit jelentőségében. Közben pedig még nincsenek gyöztes csatáink, mint
hitelt adó referenciák.
Valóban, a 21. században még nincsenek győztes csaták. Az előzőekben
voltak, nem is kevés, de mára a múlt revánsa brutális, és még féktelen erővel
dúl.
Itt most századszor is idéznem kell a nagy Ray Bradbury mester szavait: „Az
a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra
és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.”
*
* *
