A templom

Az új hit nyomban a régi hit templomainak lerombolását kezdi. Vagy fordítva. „Az új templomokat ledönteném, hogy értetek küzdjek, régi istenek…” – énekli lord Byron. A talibánok, lévén, hogy buddhista templomok már sehol nincsenek, Buddha sziklaszobrát ágyúzták.

Nem ritkán győz a templom: az ottomán hódító nem rombolta le a Szent Szófia székesegyházat, hanem átalakította muszlim templommá.

Az istenek lakhatása fontos ügy.

De kell-e templom az emberhitnek?

Ezt az emberek majd eldöntik.

Én most annyi sürgető feladatot látok az emberhitet hirdető és szolgáló templomok szükségességén, vízióján még nem gondolkoztam. Csak annyit tudok, hogy a történelem minden egyes temploma az embert hirdeti, ezért szent és őrízendő. Mint ahogy féltve őrízük vad őseink első csont és kőeszközeit.

Minden templom az ember temploma. És ha te, ember, belépsz egy templomba, gondolj az emberre, aki ezt felépítette

* * *

Mi az Emberhit?

Mi valójában az Emberhit? És mi akar lenni? Egy új – sokadik – vallás?

Nem egyszerű ezekre a kérdésekre válaszolni a fogalmak tisztázása nélkül. Látszatra a vallás és a hit (avagy a szép magyar hitvallás) szó közismert és világos, valójában egy sor teljesen eltérő jelenséget jelölünk velük. A sor egyik végén áll az egyén „vallása”, amely tudatának fontos és jellegzetes része, a másik végén áll a társadalmi élet egy ugyancsak fontos és jellegzetes része, amely az elmúlt évezredekben mindig is, ma is kőkemény és kíméletlen „katonai-ipari” komplexum. A kettő között van például az a „vallás”, amely velős filozófusok velős csontja. Mellette nagy és kicsi Homéroszok a vallásmitológiát öregbítik…

Ez a hagymaszerkezet nem véletlen, és tévedés lenne hinni, hogy mindenről a hitre áhítozó ember tehet, hogy ha ő nem lenne „ennyire hiszékeny”, a papság sem tudott volna a nyakába ülni (történelmileg). Nincs az a rendőrség, amely egy birodalom stabilitását tudná biztosítani, ha nem lenne – mellette – egy megfelelő „állami” vallás.

Az Emberhit megfelel az ember természetes igényére a hitre, ugyanakkor nem hogy alkalmatlan arra, hogy egy embertelen birodalom kezében fegyver legyen, hanem éppenséggel pajzs ilyen fegyverek ellen. Ezzel az Emberhit egy közelgő forradalom előszele, azé a forradalomé, amely végre felszabadítja az embert, birodalmak helyett pedig szabad közösségek közösségévé teszi a világot. Mindez lehetetlen a tudás felszabadítása és kiteljesedése nélkül, azzal pedig lehetséges, és be fog következni, mert a tudás felszabadítása és kiteljesedése is – hisszük – lehetséges.

Jó ideje tudjuk, hogy szükséges – az emberiség túléléséhez mindenképpen. De mondhatjuk-e, hogy tudjuk, hogy lehetséges is a tudás felszabadítása és kiteljesedése?

Az Emberhit mindenekelőtt a tudás szintézise. Kimond fontos dolgokat ebben a formában: „Hiszem”. Erre a tudás iránti tisztelet és hűség jogosítja fel. És mivel a tudás, az állandóan gazdagodó és erősödő tudás az alapja, kritikusan és dialektikusan viszonyul mindenhez.  Tudja, hogy mind a tudás, mind a hit bármely tétele bármikor elveszítheti érvényét, átadhatja helyét egy új tételnek. És ez nem kudarc, nem szentségtörés, hanem a tudás és a hit új, kis vagy nagy győzelme.

* * *