Erkölcs és létezés

Sok vallásos ember egyik legbőszebb állítása, hogy Isten nélkül nem lenne erkölcs, vagy legalábbis ezzel összefüggésbe hozható fék magatartásunkban.

Csakhogy az efféle olcsó pátosz meg sem próbál a szó igazi értelmében igaz állítás lenni, ha így tetszik: tudományos igazság. Célja más: figyelmeztetni az istenhívőket, megszégyeníteni az „istentagadókat”.

Mellesleg az efféle hamis állítás logikailag is hasznavehetetlen ahhoz, ami a végső célja: isten létének hirdetése. Hiszen az állítás a maga kerekségében: van Isten, van erkölcs, nincs Isten, nincs erkölcs. Rendben, és szabadna megtudakolni: a tények melyik esetet bizonyítják? Hat, igen, hívők számára a tények azt bizonyítják, amit hinni szeretnének. Ennél mulatságosabb világot ki tudna teremteni?

Etika, erkölcs meg hasonlók (szép számban vannak) azért vannak, mert az évezredek alatt ezeket kiszenvedtük, kitanultuk, kialakítottuk. Úgy-ahogy… Ebben döntő szerepet játszott, játszik a jutalmazás és a büntetés. Fogantatásunk pillanatától halálunk pillanatáig jutalmaznak és büntetnek. Ez életünk állandó és meghatározó eleme. A brit tudósok szerint egy átlagember ötpercenként szexre gondol. Ha ők mondják… De vegyük észre, hogy emellett szinte percenként gondolunk jutalomra vagy büntetésre. De most azon tessék elgondolkozni (a tényeket kritikusan megvizsgálni): ki jutalmaz és büntet itt? Zeusz? Vagy apánk, anyánk, tanítónk, társunk, barátunk, ellenségünk, a rendőr, a bíró, az ügyfélszolgálati ügyintéző? Persze, apánk minden jutalmazása és büntetése mögé az isten kezét lehet vélni. Van is egy nem túl szellemes, de praktikus anekdota: a bűnös azzal könyörög a bírónak: „Tisztelt Bíró úr! Ne tessék engemet elítélni! Nem tehet róla, egy rossz belső hang vett rá a bűnre.” Mire a bíró: „Nem tehetem meg, hogy nem ítélem el, mert egy belső hang erre kényszerít.”

Igen, etika és erkölcs, mint ahogy igazságérzet, szolidaritás, empátia és meg egy sor emberi képesség létezik, civilizációs érték és törvény lenne, és teljesen alaptalan az állítás, hogy ha nem ismernénk istent, azok nem is léteznének a Földön.

A történelem szereplői: apánk, anyánk, tanítónk, társunk, barátaink, ellenségeink, a rendőr, a bíró, az ügyfélszolgálati ügyintéző teszik azt a közeget, amelyben élünk, és amelyen kívül nincs élet az ember számára. Teszik a közösséget. És a közösség nem már mint a létezés erkölcse.

* * *

Test és lélek

Oly gyakran emlegetjük ezeket. Minősítjük, magyarázunk velük. És főleg foglalkozunk velük, ápoljuk, néha – akaratlanul, vagy éppen akarva – gyötörjük őket. Arról nem is beszélve, mennyire foglalkoztat minket rövid és hosszú távú jövőjük.

Hallottam egyszer, hogy a mókus egy egér, amelynek jó a marketingje. Kétségtelenül a léleknek is jó a marketingje. Legelőször is ügyesen – és meglehetősen sikeresen – belebegtette, hogy ő, bizony, hallhatatlan…

Meddig halhatatlan? Ezer évig? Vagy netán örökre? De vajon van-e bármi is a világon, ami örökké létezne?

A probléma megoldására lehetne konstruálni egy új – lényegében racionális, ha tetszik: „materialista” – elképzelést. E szerint a lélek önmagában mégsem hallhatatlan, éppenséggel egy rövid ideig, mondjuk a hagyományoknak megfelelő negyven napig képes bolyongani. Ha ezalatt rálel egy új „talajra”, egy éppen kicsírázó új lényre (például, szerencsés esetben, emberi embrióra), belebújik, mint mag a földbe, és ezáltal új életre kel. Akkor most az új lény lelke azonos-e a „régi” lélekkel? Az új mag azonos-e a régi maggal?

És mi történik azzal a lélekkel, amely nem lel kedvező „talajra”? Lehetséges volna, hogy ez a szegény szerencsétlen lélek elenyész? Örökre?

De mielőtt még jobban elmélyülnénk efféle spekulációkba, térjünk vissza a kiinduló pontra: test és lélek. Ugye, milyen meglepő lenne a kérdés: vajon létezik-e a test? És kevésbé meglepőnek tartjuk ugyanezt a kérdést a lélekkel kapcsolatban: létezik-e lélek. Csupáncsak egy nagy adag magabiztosság helyettesíti a meglepődés hiányát: már hogy ne létezne a lélek. A vak is látja. Vagy főleg a vak látja?

A mai ember kényelmes (túlságosan kényelmes!) helyzetben van, mert már „jól” tudja, hogy van hardver és van szoftver. Nesze neked test és lélek!

Csakhogy ez a kettéosztás már biológiai értelemben is keresztülvihetetlen, értelmezhetetlen. A kvantummechanika értelméről – merő tapintatból – nem is beszélve. Azt legalább tetszik tudni, hogy a géneket speciális fehérje formájában hegynyi (Encyclopedia Britanicanyi) információ veszi körül. Minden egyes sejtben. Amelyből annyi van, mint csillag a Tejútrendszerben (a szőrzetünket nem számítva). Miféle szoftver szerepre áhítozhat a miféle lélek?

A sok ezeréves lélekképet a modern lélektudomány kezdte árnyalni, strukturálni. Megjelent a felső én, egyéb belső hangok. A neurológia és az agykutatás most kezdi alaposabban felforgatni emberképünket. Vagy hozzuk szóba a mesterséges intelligencia-kutatást és a robotizáció. Azt a robotizáció, amely számára egyre inkább mindegy, hogy természetes vagy mesterséges „szerkezetet” javít?

Sokat töprengek az ember lényegén, sorsán, életútján.

Jó ideje arra következtettem, hogy jogosan beszélünk lélekről, bár magáról a lélekről – még – alig tudunk valamit (majd egyszer, talán hamarosan, többet fogunk tudni), de – joggal – bízhatunk abban, hogy ha valamiféle tökélyre törekszünk, részesévé válhatunk – akár életünkben, akár utána – valamiféle misztériumnak, valamiféle csodának, de legalább és mindenképpen az emberiség javát szolgáljuk.

Eközben a testre valóban úgy lehet tekinteni, mint a lélek ideiglenes lakjára. „A mór megtette kötelességét. A mór mehet.”

Eszembe jut Az én kis falum című csehszlovák film, amelyben a falu doktora így nyugtatta pácienseit: „A testnek rohadva kell a sírba szállnia!”

Hát nem! Mostanra eljutottam arra meggyőződésre, hogy a testhez legalább olyan hűséggel tartozunk, mint a lélekhez. Az a bizonyos misztérium és a bizonyos csoda, de az a bizonyos szolgálat sem teljesülhet, ha eláruljuk testünket. Ahogy tökélyre törekszünk a lélek javításában, ugyanúgy tökélyre kellene törekedni a test javításában. Nem biztos, hogy balgán kellene utánozni a fakírokat, de tőlük is sokat lehetne tanulni. És egyáltalán: Tanulni, tanulni, tanulni!

A Karamazov testvérekben említi a szerző a korabeli hiedelmet, hogy a szent ember hullája nem hulla, hanem kellemes szagot áraszt.

Nem, nem ennek a trükkjét kellene keresni.

A bölcsesség útját kell keresni.

Megvilágítja azt az örök ember eszménye: örök testben örök lélek.

* * *