Tegnap
minden különösebb ok nélkül egy vallpmás szökött ki belőlem. Mindössze két
rövid mondat a szeretetről. Íme:
„Mindenkit szeretek. A rosszakat nagy szívfájdalommal,a jókat nagy
örömmel.”
Őszintén és mélyen érze, biztosan tudván, hogy én sem vagyok mentes
hibáktól, gyarlóságtól, következetlenségektől. Igen lazán vallom azt is, hogy
„tévedni emberi dolog”.
Ami alapvetően vezérel: a helyzet tisztázása, az igazság keresése. A
szeretetről szóló vallomás is azért mondatott ki, hogy tisztázzam viszonyomat a
szeretethez. De hamarjában kiderült, hogy ez a könnyebbik kérdés tisztázása. A
nehezebb kérdés nem az, hogy mi a szeretet (bár ez is keménydió), hanem az,
hpgy „normális” dolog-e „mindenkit szeretni”?
A „normális” dolgok említése azt a látszatot keltheti, hogy trivialitások
felé tereljük a dilemmát. Ezért fogalmazhatunk így is: jogos-e, életszerű-e,
ésszerű-e, etikus-e, logikus-e mindenkit szeretni?
Vagy netán gyengeelméjűség mindenkit szeretni? Van, akit szeretni lehet,
van, akit nem lehet. Hihető tapasztalatnak fogadjuk el, hogy léteznek olyan
emberek, – például Jézus –, akik mindenkit szeretnek. Annál többen ezt állítják
magukról. Gondolom, sokan vagyunk, akik ismerünk olyanokat is, akik éppen
fordítva, senkit nem szeretnek. És végül gondolom, az emberek többsége
válogatós, van, akit szeret, van, akit nem szeret.
Mindez érthető, de válasz az eredeti nagy kérdésre, hogy vajon nem
gyengeelméjűség-e mindenkit szeretni? És erre az az érzésem, hosszú töprengésem
eredménye, hogy ez nem gyengeelméjűség. Ellenkezőleg.
Szeretni mindenkit a személyiség egy sajátos állapota, amely abból fakad
szerintem, hogy az ember belépett, hogy egyesült a szellemmel. Hogy milyen
szellemről lenne itt szó? Szellem alatt
most nem ilyen vagy olyan kísértetet, valaminek az élő vagy holt lelke,
lidércet vagy hasonlókat kell érteni, hanem azt, amiről a filozófusok olyan
gyakran és olyan nagy tisztelettel szoktak beszélni. Gyakoribb neve, különösen
Hegel nyomán „világszellem”. De mi – emberi nyelven – ez a szellem? Szerintem
az a legfontosabb felismerés, hogy ez emberi szellem. Nem isten, nem valamilyen
isten valamilyen formája, nem transzcendens test. Más kérdés, hogy valamilyen
hasonlóság, valamilyen rokonság felfedezhető a szellem valósága és az isten
képzete között, ami vélhetően nem a véletlen műve, és amiben nincs mit
szégyellni.
Szerintem a szellem voltaképpen nem más, mint az élő – élővé vált – tudás.
Nagyon fontos az, hogy élő. Ez az emberi tudás, amely magába foglalja a teljes
emberi kultúrát és etikát, mint élő szervezet, mint élő folyam. Egyébként az
emberi tudás nem afféle emberi találmány, nem az ember eredménye, de nem is egy
egyszerű felfedezése egy örökké való („apriori”) tudásnak. Határozottan közös
mű, amelynek világ és ember társszerzői.
Maga a világ – öröktől fogva – tudnivaló. És most eljött az ember, hogy a
tudnivalót reális élő tudássá tegye. Ez az emberi szellem, amelyben létezés és
tudás összefonódik egy folyammá. Ez a múlt öröksége, de a be nem fejezett, a
soha be nem fejezhető múlt, tehát az egész létezésnek a gerince, a veleje, a
lényege, amelyet viszont mi egy sajátos – emberi – formába öntünk.
A művet nem fejeztük be. Azt kell mondani, az éppen el van kezdve.. De ez,
mégiscsak ez az állapot, amiben vagyunk, egy olyan állapot, amikor már van az
ember számára egy elérhető, egy tudható, megnyerhető, felfedezhető emberi szellem.
Elmondhatjuk új dimenziónak is. És, lám, vannak emberek, akik ezt a szellemet
megérintik. Belépnek a szellembe. Belépnek a szellem világába.
Ez a szellemvilág viszont igen sajátos.
A kozmosz – a csillagokon kívül – hideg. Ott fázni lehet, meg kell fagyni.
A szellem, az viszont meleg, egy örök meleg tavasz. Emberi melegséget ad. Jó
melegséget. Nem perzsel, nem éget, nem hamvaszt, hanem melenget.
Azok az emberek, akik beléptek a szellem világába és átveszik ezt a
melegséget, azok már csak szeretni tudnak. Szeretni tudnak mindent és
mindenkit, kiváltképpen embertársait. Ők már tisztán látják és vallják: minden
ember testvérem, társ a Műben. Mindenki. Függetlenül attól, hogy a múltban élt,
ma él-e vagy a jövőben születik. Függetlenül attól, hogy már belépett-e a
szellemvilágba, vagy még kint toporog.
Úgy tekintenek ezek az emberek, akik beléptek az emberi szellem világába az
emberekre, mint testvérekre, mint gyerekekre, mert igen sok értelemben mi mind
gyerekek vagyunk. Például ahhoz képest, amit száz év múlva tudni fogunk. Tudni,
mint ismeretet birtokolni, és tudni, mint kompetenciát és hatalmat birtokolni.
Ezért öntudatunk figyelmeztet: most is gyerekek vagyunk. És így lesz mindig.
Mindig gyerekek leszünk a száz évvel későbbi embertársainkhoz képest. De ez nem
baj. Ettől még emberek, a szellemvilág emberei lehetünk, akik átérzik ezt a
melegséget és akik szeretnek. Szeretik a többi embergyereket.
Akik viszont nem jutottak el még a szellemvilágba, azok nem képesek
mindenkit szeretni, legfeljebb egyeseket. Azok képesek gyűlölni, vagy semmibe
venni másokat.
De a szellemvilág kapui nincsenek bezárva senki előtt. Aki kint van, az
beléphet. Nem könnyű, de nem lehetetlen.
Mondjuk ki tehát világosan a végkövetkeztetést!
Mindenkit szeretni nem afféle gyengeelméjűség, hanem a az emberi szellem
világába lépés, az igazi megvilágosodás kegyelme.
*
* *
