2018. szeptember 22., szombat

Közös út


Tegnap kedves levelet kaptam egy ismeretlen nőtől (lánytól?). Sok kérdés foglalkozta, nagy részük érezhetően gyötörte. Nem ezek közé tartozott az első, igen egyszerű, talán kissé meglepő, de annál fontosabb kérdés: lehet-e valaki egyszerre istenhívő és „emberhívő”?
Ezen igazán nem kellett töprengenem, egyértelműnek láttam az egyszavas választ: igen!
De nyomban éreztem is, hogy erre az alapos, ha nem is mindenkit, de sokakat kielégítő válasz és magyarázat kitölthetne egy vaskos kötetet. Nem vagyok csodatevő, ezt a művet se ma, se a belátható jövőben nem tudom megírni. Talán majd egyszer, valaki. Ugyanakkor annyira fontosnak érzem a kérdést, hogy minél előbb próbálom megosztani vele kapcsolatos első gondolataimat.
Erről nem könnyű írni, mert nem szabad alakoskodni, titkon taktikázni, valaminő hittérítés érdekében. Nyíltan kell vállalni szavainkat – az érintettek, az istenhívők előtt. Azt pedig tudjuk jól, mennyire érzékenyek a hívő emberek, bármilyen – vallási vagy nem vallási – hitről legyen szó.
Legelőször hangsúlyozni kell, hogy én, az „emberhívő” igent mondok, de ez kevés. Igent kellene mondani a másiknak is, az istenhívőnek is, én pedig nem utasíthatom erre. Szerencsére minden ember képes érvényesíteni önnön szuverenitását, vagyis egy ilyen helyzetben nem azt a választ megadni, amelyet a hite, a környezete, az egyháza stb. diktál, hanem azt, amelyet ő jobbnak érez, vállal.
Így, és talán csak így számíthatunk arra, hogy az istenhívők tengerében megjelennek olyan szigetek, ahol az emberhit megtelepedhet, adhatja mindazt, ami fontos minden ember számára.
Hosszú és izgalmas kísérlet lenne minden egyes esetben az istenhit és az emberhit társbérlete. Bizonyára nem idilli csendből, még kevésbe szeretetteljes egybeolvadásról lenne szó. Szerencsére azzal sem kell számolni, hogy szűnni nem akaró veszekedések következnének, Ez a társbérlet ugyanis semmilyen szempontból nem kényszer. Az igazi konfliktus bizonyára azonnal kipenderítené az egyik felet.
Amire lehet számítani: egy fokozatos ismerkedés, az érvek és ellenérvek vizsgálata, mérlegelése, az önvizsgálat. Alapvető kérdés: az istenhívő ember hite mit tanít az emberről, milyen lehetőségeket és esélyeket hagy meg neki? Mennyire eredendően gyenge, gyarló, bűnös, Mit tehet saját érdekében, isteni büntetés nélkül? Tehet egyáltalán bármit is, ha az valóban az ő személyes akarata, és nem isteni parancsok követése?
Ezer és ezer hasonló kérdés merülhet fel egy istenhívő ember fejében, és erre ő vagy tudja, vagy nem tudja a választ, hite papjai bizonyosan tudják,
Az emberhit pedig bizonyosan nem tudja, mert másból indul ki, és másra összpontosít: az ember itt, ezen a Földön küzdötte fel magát az állatvilágból a szellem világába, és most sorsdöntő feladatokat kell megoldani, hogy fennmaradhasson, mint civilizáció.
Csakhogy az emberhit nem automatikusan és gőgösen söpri le a kérdéseket, amelyekre nincs válasza, Akkor sem, ha azért nincs válasza, mert maguk a kérdések meg sem fogalmazódtak az ő gondolatmenetében. De éppen azért, mert az emberhit középpontja az ember, minden, ami egy-egy emberben megfogalmazódik, figyelmet, elemzést, megoldást követel.
Így válik valóban fontossá és izgalmassá az istenhit és az emberhit társbérlete.
Ennek a társbérletnek jelentős hozadéka lehet mind az egyes „társbérlő” (vagy pontosabban és jobban mondva: kéthitű) számára, mind a most épülő-formálódó emberhit számára. Bizonyára hiú ábránd lenne azt hinni, hogy a közismerten merev, konzervatív istenitek is tanulnának az efféle egyéni társbérletek tapasztalataiból, bár legyünk optimisták: lassan ls óvatosan, de az istenhit-rendszerek is fejlődnek.)
De ne legyen félreértés: a társbérlethez vezető utat egyáltalán nem látom egyirányú utcának, abban az értelemben, hogy csak istenhívők „vehetik fel” az emberhitet. Régóta javaslom, tanítom (már az Életútmutató összeállításánál), hogy minden embernek fel kellene vállalnia egy, két vagy három hagyományos vallás megismerését, idönkénti gyakorlását (függetlenül attól, hogy vált-e tudatos „emberhívővé”. Mi ez, ha nem egy társbérlet. Kétségtelenül, ebben a megközelítésben ez a fajta társbérlet a kulturális örökségünk őrzését, nem kevésbé az életfontosságú vallási tolerancia kialakulását szolgálná. Ám ezzel együtt két rokon forma.
Az Emberhit olyan szállító eszköz (tutaj? óceánjáró? űrrakéta?), amely az új évezredekbe hivatott szállítani az embereket. És lassan már menekülésre kell fogni. Mindenki fel kell engedni a fedélzetre, senkit nem szabad elhagyni. Istenhívő testvérek, bátran gyertek! Testvéri szeretettel fogadunk


* * *


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése