Tegnap
kedves levelet kaptam egy ismeretlen nőtől (lánytól?). Sok kérdés foglalkozta,
nagy részük érezhetően gyötörte. Nem ezek közé tartozott az első, igen
egyszerű, talán kissé meglepő, de annál fontosabb kérdés: lehet-e valaki
egyszerre istenhívő és „emberhívő”?
Ezen igazán nem kellett töprengenem, egyértelműnek láttam az egyszavas
választ: igen!
De nyomban éreztem is, hogy erre az alapos, ha nem is mindenkit, de sokakat
kielégítő válasz és magyarázat kitölthetne egy vaskos kötetet. Nem vagyok
csodatevő, ezt a művet se ma, se a belátható jövőben nem tudom megírni. Talán
majd egyszer, valaki. Ugyanakkor annyira fontosnak érzem a kérdést, hogy minél
előbb próbálom megosztani vele kapcsolatos első gondolataimat.
Erről nem könnyű írni, mert nem szabad alakoskodni, titkon taktikázni,
valaminő hittérítés érdekében. Nyíltan kell vállalni szavainkat – az
érintettek, az istenhívők előtt. Azt pedig tudjuk jól, mennyire érzékenyek a
hívő emberek, bármilyen – vallási vagy nem vallási – hitről legyen szó.
Legelőször hangsúlyozni kell, hogy én, az „emberhívő” igent mondok, de ez
kevés. Igent kellene mondani a másiknak is, az istenhívőnek is, én pedig nem
utasíthatom erre. Szerencsére minden ember képes érvényesíteni önnön
szuverenitását, vagyis egy ilyen helyzetben nem azt a választ megadni, amelyet
a hite, a környezete, az egyháza stb. diktál, hanem azt, amelyet ő jobbnak
érez, vállal.
Így, és talán csak így számíthatunk arra, hogy az istenhívők tengerében
megjelennek olyan szigetek, ahol az emberhit megtelepedhet, adhatja mindazt,
ami fontos minden ember számára.
Hosszú és izgalmas kísérlet lenne minden egyes esetben az istenhit és az emberhit
társbérlete. Bizonyára nem idilli csendből, még kevésbe szeretetteljes
egybeolvadásról lenne szó. Szerencsére azzal sem kell számolni, hogy szűnni nem
akaró veszekedések következnének, Ez a társbérlet ugyanis semmilyen szempontból
nem kényszer. Az igazi konfliktus bizonyára azonnal kipenderítené az egyik
felet.
Amire lehet számítani: egy fokozatos ismerkedés, az érvek és ellenérvek
vizsgálata, mérlegelése, az önvizsgálat. Alapvető kérdés: az istenhívő ember
hite mit tanít az emberről, milyen lehetőségeket és esélyeket hagy meg neki?
Mennyire eredendően gyenge, gyarló, bűnös, Mit tehet saját érdekében, isteni
büntetés nélkül? Tehet egyáltalán bármit is, ha az valóban az ő személyes
akarata, és nem isteni parancsok követése?
Ezer és ezer hasonló kérdés merülhet fel egy istenhívő ember fejében, és
erre ő vagy tudja, vagy nem tudja a választ, hite papjai bizonyosan tudják,
Az emberhit pedig bizonyosan nem tudja, mert másból indul ki, és másra
összpontosít: az ember itt, ezen a Földön küzdötte fel magát az állatvilágból a
szellem világába, és most sorsdöntő feladatokat kell megoldani, hogy
fennmaradhasson, mint civilizáció.
Csakhogy az emberhit nem automatikusan és gőgösen söpri le a kérdéseket,
amelyekre nincs válasza, Akkor sem, ha azért nincs válasza, mert maguk a
kérdések meg sem fogalmazódtak az ő gondolatmenetében. De éppen azért, mert az
emberhit középpontja az ember, minden, ami egy-egy emberben megfogalmazódik,
figyelmet, elemzést, megoldást követel.
Így válik valóban fontossá és izgalmassá az istenhit és az emberhit
társbérlete.
Ennek a társbérletnek jelentős hozadéka lehet mind az egyes „társbérlő”
(vagy pontosabban és jobban mondva: kéthitű) számára, mind a most
épülő-formálódó emberhit számára. Bizonyára hiú ábránd lenne azt hinni, hogy a
közismerten merev, konzervatív istenitek is tanulnának az efféle egyéni
társbérletek tapasztalataiból, bár legyünk optimisták: lassan ls óvatosan, de
az istenhit-rendszerek is fejlődnek.)
De ne legyen félreértés: a társbérlethez vezető utat egyáltalán nem látom
egyirányú utcának, abban az értelemben, hogy csak istenhívők „vehetik fel” az
emberhitet. Régóta javaslom, tanítom (már az Életútmutató összeállításánál),
hogy minden embernek fel kellene vállalnia egy, két vagy három hagyományos
vallás megismerését, idönkénti gyakorlását (függetlenül attól, hogy vált-e
tudatos „emberhívővé”. Mi ez, ha nem egy társbérlet. Kétségtelenül, ebben a
megközelítésben ez a fajta társbérlet a kulturális örökségünk őrzését, nem
kevésbé az életfontosságú vallási tolerancia kialakulását szolgálná. Ám ezzel
együtt két rokon forma.
Az Emberhit olyan szállító eszköz (tutaj? óceánjáró? űrrakéta?), amely az
új évezredekbe hivatott szállítani az embereket. És lassan már menekülésre kell
fogni. Mindenki fel kell engedni a fedélzetre, senkit nem szabad elhagyni.
Istenhívő testvérek, bátran gyertek! Testvéri szeretettel fogadunk
*
* *
