Hinni
az emberben létezésünk alapja, a civilizáció testamentuma, erkölcsi imperatívusz.
De éppen ezért az hit az emberben nem lehet illúziók forrása. Csábító dolog
fenntartások, vagyis alaptalanul, vakon valóságnak hinni vágyainkat. A
vágyakért meg kell küzdeni, sokszor igen keményen, sokszor igen hosszú ideig.
Az emberhit nem azt hirdeti, hogy „az ember”, vagyis mindenki jó.
„Az emberek többsége rossz.” – nyögte ki nehezen és keserűen Biasz. És,
sajnos, igaza volt. És igaz ez ma is: az emberek többsége, nagy többsége
gyenge, tökéletlen, gyarló, nem ritkán önző, álságos, gonosz.
Ebben van változás. Oktalanság lenne azt állítani, hogy az ember semmit sem
„javult” volna az elmúlt évezredekben. Hatalmas utat tettünk.
De eszményeinkhez képest a haladás szerény, tőlságosan szerény.
Éppen ezért nem lehetnek illúzióink kortársainkkal, magunkkal szemben, de
még az elkövetkező nemzedékekkel szemben sem..
Illúziók nélkül kell látni az embereket olyanoknak, amilyenek.
De akkor is hinni kell abban, hogy eszményeink reálisak. Ez jogosít fel
harcaink folytatására, ettől lehetünk erősek.
Ahogy Ray Bradbury mondja: „Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem adja
fel, hanem újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes.”
Érdemes pedig csak is azért érdemes,
mert alapunk van hinni az emberben.
Emberhit nélkül minden értelmét vesztené.
Emberhittel értelmet nyer életünk, harcunk.
Óvd és erősítsd az Emberhitet!
*
* *
