A
modern technikának köszönhetően – szinte véletlenül odakeveredve – szemtanúja
lehettem Jacques Chirac volt francia köztársasági elnök hivatalos templomi
búcsúztatásának. Imponáló mise imponáló, zsúfolásig megtelt templomban,
Franciaország teljes politikai krémje, több tucat ország vezetői, a templom
előtt is sok ezren óriás kivetítőkön, készülékeik előtt pedig még sok millió
ember figyeli a történéseket, hallgatja a méltóságteljes gyász zenét… és a
párizsi püspök több részből álló beszédét.
Jó ideig magam is megrendülten figyeltem az eseményt, többszörösen érintve.
Gyász a napokban engem is ért, Chirac pedig lassan beteljesülő életem egyik jól
ismert, az egyszerűség kedvéért így mondanám: színes – figurája. De ahogy a
püspök ismételgette a megígért örökéletet, a feltámadást, Isten gondolatait és
hasonlókat, nézve ennek az ezer meglett, művelt és fontos ember arcát,
értetlenség, elkeseredés, szinte düh fogott el: mi ez a maskara? Mi ez a
cirkusz? Mi ez a képmutatás?
Lehet vállat rántani, és azt mondani: „Hát adóztak az emberek a
hagyománynak. Arrafelé (is) nagy tekintélye van a hagyománynak. Hosszú
évszázadok óta így temetik nagy és kis embereiket. Ez esik jól gyászoló
lelkeiknek. Mi közöd ehhez? Miért zavar ez? És mellesleg, légy biztos, hogy a
jelenlevők többsége egyáltalán nem gyakorló hívő, sőt, sok a tudatos ateista…”
Csakhogy sajnos a „cirkusz” egyáltalán nem ennyire ártalmatlan. Nemcsak az
volt szomorú látvány, hogy igen sokan „diszkréten” keresztet vetettek bizonyos
hívó szavaknál, vagy éppen amikor elment mellettük a drága elhunyt (másol
vállán). Az – a társadalom felé is közvetített – kép döbbenetes: a magunkra
ölelt vallásosság – már-már azt kell mondani – diadala. Századokkal a
felvilágosodás után.
Franciaországban állam és egyház szétválasztását jelenleg nem félteni. Egyre
több európai és más országban – kimondani is rossz – igen. És hány országban az
állam nem más, mint az egyház egyik igazgatósága. De nem elsősorban állam és
egyház viszonya az érdekes, hanem a társadalom mentális állapota. Dúl-e még a
történelmi infantilizmus, vagy már képesek vagyunk felnőtt módjára kezelni a
mitológiákat és a gyerekmeséket?
Chirac temetése azt éreztette velem, még nem tartunk ott, hogy illendő
legyen felnőttként viselkedni nyilvánosan. Elvárható, hogy eljátsszuk az
infantilist, aki ellágyul az örök élet ígéretétől. És sokat képes tenni azok
érdekében, akik ezt ígérik neki, komoly áhítattal átitatott arccal.
Felnőtt ember, merj felnőtt lenni!
Mert felnőtt embernek való feladatok várnak rád!
*
* *
