Az
Emberhit megerősíti: fontos vagy!
Ne akard azt hallani, hogy te vagy a legfontosabb, akkor sem, ha ez igaz
is. Ne azért ne akard ezt hallani, mert nem lenne igaz, hanem azért ne, mert az
ilyen beszédnek nincs sok értelme.
Egyszerűen fontos vagy!
Hogy kinek vagy fontos?
Bizonyára sokaknak. De ne akard azt hallani, hogy mindenkinek. Mert ez
viszont sehogy sem nevezhető igaznak. Bár pontosítani kell: a legtöbb ember nem
is tud létezésedről, és csak csekély része azoknak, akik tudnak a létezésedről,
van tisztában fontosságoddal.
Ez valóban kár, nagy kár, de így szokott lenni.
Ne akarjál ezen változtatni meggyőzéssel saját fontosságodról.
Legelőször tudatosítsd magadban, hogy te valóban fontos vagy.
A jó ember – a közfelfogás szerint – önzetlen. Másokat tart fontosaknak,
magát hátrébb sorol. Persze, nem az urakat, a hatalmasakat, a főnöket, pláne
nem a szemérmetlenül csillagoknak meg celebeknek nevezett pojácákat, hanem
szüleit, testvéreit, gyermekeit, közeli rokonait és barátait, tanítóit tartja
magánál sokkal fontosabbnak.
Csakhogy itt nagyon gondosan, bölcsen kell kezelni a kérdést. Könnyű
ugyanis súlyos hibát elkövetni a fontosság meggondolatlan megosztásával. Ha úgy
élünk, hogy a többiek fontosabbak, mi kevésbé, akkor nem csupán lealacsonyítjuk
magunkat, sarkítva kimondva: mások szolgáivá téve magunkat, de – látszólag
abszurd módon – betolakodunk a többiek szféráiba. Ez meglehetősen gyakori
jelenség: mivel „annyira” fontosak nekünk szüleink, gyermekeink stb. már-már
kötelességünknek éljük meg beavatkozni életükbe, segíteni, netán „megmenteni”
őket stb.
Ez nem azt jelenti, hogy spóroljunk szeretetünkkel, törődésünkkel, csupán
azt, hogy ebben a közös „játékban” érezzük, tudjuk – és vigyázzunk – saját
fontosságunkra.
Ennek egy olyan vonatkozása is van, hogy ha nem tartjuk megfelelő módon
fontosnak saját magunkat, sokkal gyorsabban „kieshetünk” a játékból,
kiéghetünk, leépülhetünk, és akkor nem lesz ki szeresse és fontosnak tartsa
azokat akiket szeretünk, és fontosnak tartunk.
Igen felelősségünk van, felelősséggel tartozunk azért, hogy legyünk,
éspedig úgy, hogy képesek maradunk élni, cselekedni, szeretni, a jót szolgálni.
És itt az egész kérdéskör egy magasabb szintre emelkedik, törvényszerűen:
fontosak vagyunk azzal, ahogy vagyunk, amilyenek vagyunk.
Érdemes megérteni, hogy még a gyerek számára nem a konkrét segítségünk,
törődésünk a legfontosabb, hanem a példa, amit képviselünk, amelyet hagyunk. És
ez elmondható szüleinkről, testvéreinkről, barátainkról. És igen, az
emberiségről is.
Azzal adhatjuk a legtöbbet, ha példát adunk. A példaadás kötelessége tesz
minket – a magunk számára – fontossá. De ebből a szempontból – hihetetlenül
fontossá.
Életünk legyen – ha nem is perdöntő bizonyíték – de elszánt tudatos
kísérlet annak bizonyítására, hogy hihetünk az emberben.
Aki bölcs és becsületes, addig is hisz az emberben – hitelből.
Fontos lenne bizonyítékokkal szolgálni rá
*
* *
