2018. október 7., vasárnap

Fontos vagy!


Az Emberhit megerősíti: fontos vagy!
Ne akard azt hallani, hogy te vagy a legfontosabb, akkor sem, ha ez igaz is. Ne azért ne akard ezt hallani, mert nem lenne igaz, hanem azért ne, mert az ilyen beszédnek nincs sok értelme.
Egyszerűen fontos vagy!
Hogy kinek vagy fontos?
Bizonyára sokaknak. De ne akard azt hallani, hogy mindenkinek. Mert ez viszont sehogy sem nevezhető igaznak. Bár pontosítani kell: a legtöbb ember nem is tud létezésedről, és csak csekély része azoknak, akik tudnak a létezésedről, van tisztában fontosságoddal.
Ez valóban kár, nagy kár, de így szokott lenni.
Ne akarjál ezen változtatni meggyőzéssel saját fontosságodról.
Legelőször tudatosítsd magadban, hogy te valóban fontos vagy.
A jó ember – a közfelfogás szerint – önzetlen. Másokat tart fontosaknak, magát hátrébb sorol. Persze, nem az urakat, a hatalmasakat, a főnöket, pláne nem a szemérmetlenül csillagoknak meg celebeknek nevezett pojácákat, hanem szüleit, testvéreit, gyermekeit, közeli rokonait és barátait, tanítóit tartja magánál sokkal fontosabbnak.
Csakhogy itt nagyon gondosan, bölcsen kell kezelni a kérdést. Könnyű ugyanis súlyos hibát elkövetni a fontosság meggondolatlan megosztásával. Ha úgy élünk, hogy a többiek fontosabbak, mi kevésbé, akkor nem csupán lealacsonyítjuk magunkat, sarkítva kimondva: mások szolgáivá téve magunkat, de – látszólag abszurd módon – betolakodunk a többiek szféráiba. Ez meglehetősen gyakori jelenség: mivel „annyira” fontosak nekünk szüleink, gyermekeink stb. már-már kötelességünknek éljük meg beavatkozni életükbe, segíteni, netán „megmenteni” őket stb.
Ez nem azt jelenti, hogy spóroljunk szeretetünkkel, törődésünkkel, csupán azt, hogy ebben a közös „játékban” érezzük, tudjuk – és vigyázzunk – saját fontosságunkra.
Ennek egy olyan vonatkozása is van, hogy ha nem tartjuk megfelelő módon fontosnak saját magunkat, sokkal gyorsabban „kieshetünk” a játékból, kiéghetünk, leépülhetünk, és akkor nem lesz ki szeresse és fontosnak tartsa azokat akiket szeretünk, és fontosnak tartunk.
Igen felelősségünk van, felelősséggel tartozunk azért, hogy legyünk, éspedig úgy, hogy képesek maradunk élni, cselekedni, szeretni, a jót szolgálni.
És itt az egész kérdéskör egy magasabb szintre emelkedik, törvényszerűen: fontosak vagyunk azzal, ahogy vagyunk, amilyenek vagyunk.
Érdemes megérteni, hogy még a gyerek számára nem a konkrét segítségünk, törődésünk a legfontosabb, hanem a példa, amit képviselünk, amelyet hagyunk. És ez elmondható szüleinkről, testvéreinkről, barátainkról. És igen, az emberiségről is.
Azzal adhatjuk a legtöbbet, ha példát adunk. A példaadás kötelessége tesz minket – a magunk számára – fontossá. De ebből a szempontból – hihetetlenül fontossá.
Életünk legyen – ha nem is perdöntő bizonyíték – de elszánt tudatos kísérlet annak bizonyítására, hogy hihetünk az emberben.
Aki bölcs és becsületes, addig is hisz az emberben – hitelből.
Fontos lenne bizonyítékokkal szolgálni rá


* * *