Nincs, mint az ember, olyan csoda

Sok csodalény van, ámde nincs, mint az ember, olyan csoda.

Sophoklész

* * * 

Az emberhit és a 21. század embere

Miben segíthet az emberhit a 21. század emberének?

De ki is a 21. század embere? Hiszen van – nem kis számban – teljesen fanatikus hívő, „nem gyakorló”, de a szokás kikezdhetetlen erejével hívő, laza panteisták, a témát kerülő szkeptikusok és pragmatikusak, megátalkodott ateisták, ufó-hívők, mátrixhívők, újprimitívek – a vallások, ideológiák és elméletek ezer árnyalatában, tisztán és kombinálva, csikósan és pepitában.

Ezek mindegyikében egy kicsit benne van ez a hipotetikus 21. századi ember, de bizonyosan egyre nagyobb számban fellelhető lesz az igazi is. Profilját most nem próbálnám lerajzolni, mert túl sok lenne a spekuláció ebben és eltérítene a témánkról.

Szerintem az emberhit két vonatkozásban meghatározó, pótolhatatlan szerepet játszik majd.

Az első: segíteni tudna abban, hogy megtaláljuk a vallások új helyét. Túlságosan leegyszerűsítő, elhibázott, de főleg félő, hogy kontraproduktív lenne azt mondani: ez az új hely a múzeum.

A második: segíteni tudna tudatosítani az emberi sors új nagy dilemmáinak komolyságát, aktualitását. Van-e jövője a régi (biológiai) embernek az új (mesterséges) emberrel szemben? Aspirálhatunk-e, aspirálhat-e a régi ember örök életre? Leljük-e - é– hol – a végső paradicsomot? És talán a legfőbb kérdés: ha már kedvünkre ettünk a tudás és az élet fájáról, elindulunk-e az erkölcs fájának megkereséséért? Vagy ilyen nincs is, és mi örökre megmaradunk racionális vadállatoknak?

Zavarba ejtőnek tűnhet ez a biztatás, hiszen ezek után ki merne kételkedni az emberhit jelentőségében. Közben pedig még nincsenek gyöztes csatáink, mint hitelt adó referenciák.

Valóban, a 21. században még nincsenek győztes csaták. Az előzőekben voltak, nem is kevés, de mára a múlt revánsa brutális, és még féktelen erővel dúl.

Itt most századszor is idéznem kell a nagy Ray Bradbury mester szavait: „Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.”

* * *

A Jante törvény

A dán népi kultúráról adott kép nem lenne teljes, ha nem említenénk meg egy olyan vonatkozását, amely nem népi eredetű ugyan, de egyfelől meghatározza, másfelől tükrözi a dán magatartást és gondolkodásmódot. „Jante törvényéről", a Jantelov-ról van szó.

Aksel Sandemose dán-norvég író „Ett flykting krysser sit spor" („A menekült, aki átlépi saját nyomát") című, norvégül 1933-ban írt és dánul 1938-ban megjelent regényének főhőse Jante, a család által elnyomott kisvárosi fiú. A vele szemben alkalmazott magatartást az úgynevezett Jante törvényben foglalja össze tíz pontban, nem is tagadva, hogy ezzel a tízparancsolat mintáját követi. A törvény, amelynek legtöbbször az első pontját idézik, gyakran szolgál a dánok önironikus jellemzésére, és a dán társadalomnak az egyénre gyakorolt nyomását, elvárását érzékelteti. A Jantelov tíz szabálya a következő (a kiemelések az eredeti változatból származnak):

1. Nehogy azt hidd, hogy vagy valaki.

2. Nehogy azt hidd, hogy egyenrangú vagy velünk.

3. Nehogy azt hidd, hogy okosabb vagy nálunk.

4. Nehogy azt képzeld, hogy jobb vagy nálunk.

5. Nehogy azt hidd, hogy többet tudsz nálunk.

6. Nehogy azt hidd, hogy több vagy nálunk.

7. Nehogy azt hidd, hogy érsz valamit.

8. Ne merészelj nevetni rajtunk.

9. Nehogy azt hidd, hogy bárki is töri magát érted.

10. Nehogy azt hidd, hogy te nekünk bármit is megtaníthatsz.

E fenti szabályok, a dán elemzők szerint voltaképpen a másik ember sikerével szembeni általános északi óvatosság konkrét megfogalmazásának tekinthetők. Gyökere egyfelől abban az ősi hagyományban, magatartásformában rejlik, amely szerint a szerencsét óvatossággal kell párosítani. Ha jól megy a sorunk, vagy sikerül valami, ennek puszta megmutatása is mások irigységét vonja maga után és bukáshoz vezet. A Jante törvény másik gyökere a puritanizmus, amely a reformációt követő évszázadokban Dániában is elterjedt és az életmód részévé vált. Végezetül kétségtelenül benne van a „periférián lévő kis ország" szerepe is, amelyet Dániának a 19. század végétől meg kellett szoknia.

Más kérdés, hogy a Jante törvény hogyan érvényesül a mai dán gyakorlatban. Egyfelől valóban része az egészséges öngúnynak, tehát sokat vesztett komolyságából. A „törvény" szelleme annyiban sem érvényesül, hogy a modern demokráciában természetesen mindenkinek joga van ahhoz, hogy okosabb legyen a másiknál: a riporter vidáman letegezi a nála idősebb miniszterelnököt is, és akár fel is szólíthatja, hogy tartsa be az igazmondás szabályait (nem mindig ilyen finomkodó). A miniszterelnöknek eszébe sem jut, hogy ezen megsértődjön. A „törvény" 9. pontjával ellentétben a mai dán társadalom egyik fő céljának tekinti az elesettek, az önhibájukon kívül, sőt többnyire az önhibájukból kedvezőtlen helyzetűek felkarolását.

Akkor hát hol van a Jantelov? Mindenütt. Dániában nem szokás „felvágni". Akinek vagyona van, az általában nem mutogatja, nem dicsekszik vele. Egyfelől azért nem, mert esze ágában sincs megvitatni a kérdést az adóhivatallal, másfelől pedig azért, mert a kivagyiságot, a magamutogatást itt egész egyszerűen kinevetik. A miniszterek némelyike drága autón jár, ám számolnia kell azzal, hogy így akár naponta gúny tárgyává lehet. Más miniszterek, bár van szolgálati autójuk, többnyire kerékpárral közlekednek. Ezért nem jár dicséret. Ez a természetes. Elvégre: „nehogy azt hidd, hogy vagy valaki!". A népszerűség Dániában nem a tekintéllyel azonos, hanem a szeretettel. A népszerű embereket szeretik, ám nem hajbókolnak előttük. A dánok által nagyon kedvelt uralkodó és családja kivételes esetektől (például több országban, távoli földrészen tett látogatás) eltekintve általában a menetrendszerű légi járattal utazik külföldre. A kormányfő úgyszintén. Az illő szerénység mindenkire vonatkozik. Így érvényesül ma Jante törvénye, s így része a mindennapoknak.

Szűcs R. Gábor [ Változó Világ 34. ]

Aksel Sandemose (1899-1965)

* * *

Repülj, Ikarusz!

* * *

Élő Facebookon

* * *

Fontos vagy!

Az Emberhit megerősíti: fontos vagy!

Ne akard azt hallani, hogy te vagy a legfontosabb, akkor sem, ha ez igaz is. Ne azért ne akard ezt hallani, mert nem lenne igaz, hanem azért ne, mert az ilyen beszédnek nincs sok értelme.

Egyszerűen fontos vagy!

Hogy kinek vagy fontos?

Bizonyára sokaknak. De ne akard azt hallani, hogy mindenkinek. Mert ez viszont sehogy sem nevezhető igaznak. Bár pontosítani kell: a legtöbb ember nem is tud létezésedről, és csak csekély része azoknak, akik tudnak a létezésedről, van tisztában fontosságoddal.

Ez valóban kár, nagy kár, de így szokott lenni.

Ne akarjál ezen változtatni meggyőzéssel saját fontosságodról.

Legelőször tudatosítsd magadban, hogy te valóban fontos vagy.

A jó ember – a közfelfogás szerint – önzetlen. Másokat tart fontosaknak, magát hátrébb sorol. Persze, nem az urakat, a hatalmasakat, a főnöket, pláne nem a szemérmetlenül csillagoknak meg celebeknek nevezett pojácákat, hanem szüleit, testvéreit, gyermekeit, közeli rokonait és barátait, tanítóit tartja magánál sokkal fontosabbnak.

Csakhogy itt nagyon gondosan, bölcsen kell kezelni a kérdést. Könnyű ugyanis súlyos hibát elkövetni a fontosság meggondolatlan megosztásával. Ha úgy élünk, hogy a többiek fontosabbak, mi kevésbé, akkor nem csupán lealacsonyítjuk magunkat, sarkítva kimondva: mások szolgáivá téve magunkat, de – látszólag abszurd módon – betolakodunk a többiek szféráiba. Ez meglehetősen gyakori jelenség: mivel „annyira” fontosak nekünk szüleink, gyermekeink stb. már-már kötelességünknek éljük meg beavatkozni életükbe, segíteni, netán „megmenteni” őket stb.

Ez nem azt jelenti, hogy spóroljunk szeretetünkkel, törődésünkkel, csupán azt, hogy ebben a közös „játékban” érezzük, tudjuk – és vigyázzunk – saját fontosságunkra.

Ennek egy olyan vonatkozása is van, hogy ha nem tartjuk megfelelő módon fontosnak saját magunkat, sokkal gyorsabban „kieshetünk” a játékból, kiéghetünk, leépülhetünk, és akkor nem lesz ki szeresse és fontosnak tartsa azokat akiket szeretünk, és fontosnak tartunk.

Igen felelősségünk van, felelősséggel tartozunk azért, hogy legyünk, éspedig úgy, hogy képesek maradunk élni, cselekedni, szeretni, a jót szolgálni.

És itt az egész kérdéskör egy magasabb szintre emelkedik, törvényszerűen: fontosak vagyunk azzal, ahogy vagyunk, amilyenek vagyunk.

Érdemes megérteni, hogy még a gyerek számára nem a konkrét segítségünk, törődésünk a legfontosabb, hanem a példa, amit képviselünk, amelyet hagyunk. És ez elmondható szüleinkről, testvéreinkről, barátainkról. És igen, az emberiségről is.

Azzal adhatjuk a legtöbbet, ha példát adunk. A példaadás kötelessége tesz minket – a magunk számára – fontossá. De ebből a szempontból – hihetetlenül fontossá.

Életünk legyen – ha nem is perdöntő bizonyíték – de elszánt tudatos kísérlet annak bizonyítására, hogy hihetünk az emberben.

Aki bölcs és becsületes, addig is hisz az emberben – hitelből.

Fontos lenne bizonyítékokkal szolgálni rá

* * *

Az ember szűkebb hazája

Az ember szűkebb hazájaAz ember szűkebb hazája, a Tejút-rendszer, és az ő fekete lukja.

* * *