A
régi írások olvasása sokszor nehéz, nem szakavatott kutatók számára értelmetlen.
Annál nagyobb az élmény, ha egy tiszta és erős üzenetre találunk. És vannak,
amelyek mellbe vágnak aktualitásukkal. El lennénk késve 200, néha 2000 évvel?
Késésben vagyunk. És hálások lehetünk a hajdan élt elődeinknek üzenetükért.
Most egy ilyet adunk közre. Akár viszonylag közismertnek is mondhatjuk,
több egyetemi kurzuson kötelező olvasmány, mégis inkább kuriózum találkozni
vele. Pedig érdemes! Érdemes gyakran beleolvasnia minden az élet és a
társadalom nagy kérdései iránt érzékeny embernek.
Immanuel Kant
VÁLASZ A KÉRDÉSRE:
MI A FELVILÁGOSODÁS?
A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való
képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában,
hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése
nélkül éljünk vele. Sapere aude! merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a
felvilágosodás jelmondata.
Restség és gyávaság okozza, hogy
az emberiség oly nagy része, habár a természet már rég felszabadította az
idegen vezetés alól (naturaliter maiorannes), szívesen kiskorú marad egész
életében, s azt is, hogy másoknak oly könnyű ezek gyámjává feltolni magukat.
Kiskorúnak lenni kényelmes. Ha van egy könyvem, amely eszemül, egy
lelkipásztorom, aki lelkiismeretemül szolgál, s egy orvosom, aki megszabja az
étrendemet stb., akkor igazán nincs szükségem arra, hogy magam fáradozzam. Ha
fizetni tudok, nem kell gondolkodnom, elvégzik helyettem mások ezt a bosszantó
munkát. S hogy az emberiség legnagyobb része (s közte az egész szépnem), túl
azon, hogy fáradságos, fölöttébb veszélyesnek is tartsa a nagykorúságig teendő
lépést, arról már ama gyámok gondoskodnak, akik jóságosan magukra vették a
rajtuk való felügyeletet. Miután elbutították jószágaikat, s gondosan
vigyáztak, nehogy e jámbor teremtmények egy lépést is tehessenek ama járókán
kívül, amelybe bezárták őket, megmutatják nekik az őket fenyegető veszélyeket,
ha megpróbálnának egyedül járni. No, a veszély éppen nem olyan óriási, mert
néhány esés árán végül csak megtanulnának járni; de egy ilyen példa mégiscsak
megfontolttá tesz, és visszarettent minden további kísérlettől.
Az egyes embernek nagyon nehéz
tehát a szinte természetévé vált kiskorúságból kivergődnie. Valósággal megszerette,
s egyelőre valóban képtelen arra, hogy a saját fejével gondolkodjék, mivel soha
nem is engedték, hogy megpróbálja. A természeti adottságok értelmes
felhasználásának vagy inkább a velük való visszaélésnek mechanikus eszközei: a
szabályzatok és formulák - az örökös kiskorúság béklyói. Még aki levetné
azokat, az is csak bizonytalanul ugranék át a legkeskenyebb árkon is, mivel nem
szokott hozzá a szabad mozgáshoz. Ezért csak keveseknek sikerült, hogy önálló
szellemi tevékenységgel kilábaljanak a kiskorúságból, és biztosan járjanak.
Ám, hogy egy közösség váljék
felvilágosodottá a maga erejéből, az sokkal inkább lehetséges, sőt, ha
szabadságot engednek neki, majdnem elmaradhatatlan. Mert mindig lesz néhány
önállóan gondolkodó ember, még a nagy sokaság kinevezett gyámjai között is, akik,
levetvén a kiskorúság igáját, terjesztik is maguk körül az értelmes önbecsülés
s az ember önálló gondolkodásra hivatottságának szellemét. Sajátos módon az a
közösség, amelyet előzőleg ők hajtottak igába, utóbb őket magukat is arra
kényszerítheti, hogy ez iga alatt maradjanak, ha néhány más, a felvilágosodásra
teljességgel képtelen elöljárója a közösséget erre bujtogatja. Ennyire káros
tehát az előítéletek elültetése, mert ezek végül azokon bosszulják meg magukat,
akik vagy akiknek elődei létrehozták őket. Ily módon egy közösség csak lassan
juthat el a felvilágosodásig. Egy forradalom megbuktathatja ugyan a személyes
despotizmust, a kapzsi és uralomvágyó elnyomást, de soha nem eredményezi a
gondolkodásmód reformját; hanem egyszerűen a régiek helyett új előítéletek
pórázára fűzi a gondolattalan tömeget.
E felvilágosodáshoz azonban
semmi egyéb nem kell, csak szabadság,
annak is a legártalmatlanabb fajtája: nevezetesen az ész minden kérdésben való nyilvános használatának szabadsága. De már hallom is mindenfelől a
kiáltást: ne okoskodjatok! A tiszt így szól: ne okoskodjatok, hanem
gyakorlatozzatok! A pénzügyi tanácsos: ne okoskodjatok, hanem fizessetek! A
pap: ne okoskodjatok, hanem higgyetek! (A világon csak egyetlen úr mondja: okoskodjatok, amennyit akartok, de engedelmeskedjetek!) S ez a
szabadság megannyi korlátozása. De melyik korlátozás akadályozza a
felvilágosodást, melyik nem? s melyik az, amely egyenesen előmozdítja? -
Felelek: az ész nyilvános használatának mindenkor szabadnak kell
lennie, mert egyedül ez képes megvalósítani az emberek között a
felvilágosodást; az ész magánhasználatát azonban többször nagyon is korlátok közé
lehet szorítani, anélkül, hogy ez különösebben gátolná a felvilágosodást. Saját
eszünk nyilvános használatának azt nevezem, ha egy tudós az olvasók teljes közösségének színe előtt
gondolkodik. Magánhasználatának azt, amit egy bizonyos rábízott, polgári tisztségben vagy hivatalban tehet az
eszével. Némely közérdekű ügyben szükség van egy bizonyos mechanizmusra,
miáltal a közösség egyes tagjainak pusztán passzívan kell viselkedniük, hogy a
mesterséges egyetértés segítségével a kormányzat közös célokra irányítsa vagy
legalábbis visszatartsa őket e célok megzavarásától. Ilyenkor nyilvánvalóan
megengedhetetlen az okoskodás, itt engedelmeskedni kell. Amint azonban a
gépezet e része egyben egy egész közösség, sőt, a világpolgári társadalom
tagjának tekinti magát, tehát tudósi minőségében, aki írásaival fordul valamely
szoros értelemben vett közösséghez, mindenesetre okoskodhatik anélkül, hogy
ezzel károsodás érné azokat az ügyeket, amelyekben neki jórészt csak a passzív
résztvevő szerepe jut. Így meglehetősen romboló lenne, ha egy tiszt, akinek
feljebbvalója valamilyen utasítást adott, szolgálatban hangosan tűnődnék e
parancs célszerűségén vagy hasznosságán; engedelmeskednie kell. Ám nem
méltányos megtiltani neki, hogy mint tudós, megjegyzéseket tegyen a
hadiszolgálat fogyatékosságairól, s ezeket megítélés végett közönsége elé
terjessze. A polgár nem habozhat a rárótt feladatok elvégzésében, sőt, ha
kotnyelesen bírálgatja ama megbízatásokat, akkor ez olyan botrány, amelyért
(mivel általában törvénytelenségekre ösztönözhet) megbüntethető. Ugyanő azonban
ettől függetlenül nem cselekszik polgári kötelességei ellenére, ha tudósként
nyilvánosan véleményt mond az előírások szerencsétlen vagy igazságtalan
voltáról. Azonképpen köteles a lelkész katekizmus-tanítványainak és
gyülekezetének az általa szolgált egyház hitvallása szerint prédikálni, hiszen
e feltétellel alkalmazták. Ám tudósként teljes szabadsága, sőt elhivatottsága
van arra, hogy a közösség elé tárja gondosan megrostált és jóindulatú
gondolatait ama hitvallás hibáiról, s javaslatokat tegyen a vallás és egyház
megjavítására. S ebben semmi sincs, ami összeütközésbe kerülhetne a
lelkiismerettel. Mert amit hivatalából kifolyólag, mint egyháza képviselője
tanít, azt olyanként teszi, akinek e tekintetben nincs szabad keze arra, hogy
saját vélekedése szerint tanítson, hanem az a megbízatása, hogy előírás
szerint, más nevében beszéljen. Így fog szólni: egyházunk ezt meg ezt tanítja,
ilyen és ilyen bizonyító okok alapján. Majd gyülekezete számára levonja az
összes gyakorlati tanulságot azokból a tételekből, amelyeket ő maga nem írna
elő teljes meggyőződéssel, de amelyeknek előadását mégiscsak nyugodt lélekkel
vállalhatja, hiszen nem egészen lehetetlen, hogy igazság vagyon bennük, vagy
hogy legalábbis nincs bennük semmi, ami ellentmondana a benső vallásnak. Mert
ha úgy vélné, hogy ilyen ellentmondást talál, akkor nem láthatná el tiszta
lelkiismerettel hivatalát, s le kellene azt tennie. Az az észhasználat tehát,
amelyet egy alkalmazott tanító gyülekezete előtt gyakorol, pusztán magánhasználat,
mivel akármilyen nagy, mégiscsak meghitt gyülekezetről van szó, s e
magánhasználatban mint lelkész nem szabad, s nem is lehet az, hiszen idegen
megbízást teljesít. Ezzel szemben mint tudós, aki írásaival a tulajdonképpeni
közönséghez, nevezetesen a világhoz szól, tehát esze nyilvános használatában, korlátlan szabadságot
élvez arra, hogy a maga fejével gondolkodjék, s a maga nevében beszéljen. Mert
értelmetlenség, hogy a nép gyámjai (szellemi dolgokban) maguk is megint
kiskorúak legyenek, ez csak a képtelenségek örökkévalóságát eredményezhetné.
De nem tehetné-e meg a lelkészek
társasága, valamilyen zsinat, vagy egy tiszteletre méltó klasszis (ahogy
Hollandiában nevezi magát), hogy egymás között esküvel kötelezzék magukat egy
bizonyos változtathatatlan hitvallásra, hogy ily módon örökössé tegyék a testület
tagjain s azok közvetítésével a népen való gyámkodásukat? Úgy vélem, ez
teljesen lehetetlen. Az olyan szerződés, amelyet a célból kötnének, hogy az
emberiségtől távol tartsanak minden további felvilágosodást, teljességgel
semmis, még akkor is, ha a legfőbb hatalom, a birodalmi gyűlések és az
ünnepélyes békekötések erősítik is meg. Egy korszak nem szövetkezhetik és nem
esküdhet össze arra, hogy a következő korszakot olyan állapotba kényszerítse,
amelyben szükségképpen lehetetlenné válnék amúgy is fölöttébb esetleges
ismereteinek kibővítése, a tévedésektől való megtisztítása és a
felvilágosodásban való előrehaladás. Ez bűn volna az emberi természettel
szemben, amelynek eredeti rendeltetése éppen ez az előrehaladás; az utódoknak
tehát teljességgel jogukban áll ama végzéseket mint jogtalanokat és bűnöseket
elvetniök. Minden olyan törvénynek, amelyet a népről hoznak, egyetlen próbaköve
a következő kérdés: szabhatna-e maga a nép ugyanilyen törvényt magára. Abban a
reményben, hogy lesz jobb, meghatározott, rövid időre, egy bizonyos rend
kedvéért be lehetne vezetni azt, hogy minden egyes polgárnak, kivált a
lelkésznek, megengednék, hogy tudósi minőségben, tehát írásaiban, megtegye a
maga megjegyzéseit a jelenlegi berendezkedés hibáiról. A fennálló rend eközben
megmaradna, egészen addig, míg az ilyen jellegű dolgokban való jártasság
általánosan olyan fokra jut, s annyira nyilvánvalóvá válik, hogy a polgárok
hangját egyesítve (ha nem is mindenkiét) azt a javaslatot terjesztheti a trón
elé, hogy az vegye védelmébe azokat a közösségeket, amelyek a maguk belátása
alapján egy megváltoztatott vallási berendezkedésre hajlanak, anélkül, hogy
akadályozná azokat, amelyek meg akarnak maradni a réginél. Ezzel szemben
teljesen megengedhetetlen az olyan egyesülés, amely állandó, senki által
nyilvánosan kétségbe nem vonható vallási berendezkedést akar létrehozni, akár
csak egy emberöltőre is.
Ezzel semmissé és terméketlenné tenne egy időszakot az
emberiségnek a megjobbulás felé való haladásában, amivel utódainknak is nagy
kárt okozna. Egy ember ugyan önmaga számára - de akkor is csak egy bizonyos
időre és csak az ő tudására tartozó dolgokban - halogathatja a felvilágosodást,
de lemondani arról, akár a maga, de méginkább az utódok nevében, egyértelmű az
emberiség szent jogainak megsértésével és lábbal tiprásával. Amit azonban egy
nép soha nem határozhat el önmagáról, azt még kevésbé határozhatja el róla egy
monarcha; törvényadó tekintélye ugyanis éppen azon nyugszik, hogy a teljes
népakaratot egyesíti a maga akaratában. Ha csak arra ügyel, hogy az összes
igazi vagy vélt javulás a polgári rend sérelme nélkül történjék, akkor tűrheti,
hogy alattvalói azt tegyék, amit a lelkiüdv szempontjából szükségesnek
tartanak, ez őt nem érinti; viszont nagyon is vigyáznia kell arra, hogy az egyik
a másikat erőszakosan meg ne akadályozza az önnön hivatásán és előmenetelén
való legjobb képessége szerinti munkálkodásban. Felségét egyenesen csorbítja,
ha az ilyesmibe belekeveredik, amennyiben felügyeletére méltatja azokat az
írásokat, amelyekben alattvalói megpróbálják tisztázni nézeteiket, s ezt a maga
feje után cselekszi, kitévén így magát a "Caesar non est supra
grammaticos" szemrehányásnak. Még inkább ez a helyzet,
ha annyira lealacsonyítja magas hatalmát, hogy államában támogatja némely
tirannus többi alattvalójával szembeni szellemi despotizmusát.
Ha tehát megkérdik, felvilágosodott korban élünk-e most? - a felelet: nem, de
mindenesetre a felvilágosodás korában. A dolgok jelenlegi állása szerint
egészében tekintve még sok minden hiányzik ahhoz, hogy az emberek képesek vagy
akár képessé tehetők legyenek arra, hogy mások vezetése nélkül biztosan és
helyesen tudjanak gondolkodni vallási kérdésekben. Ám világos jeleit látjuk
annak, hogy megnyílik számunkra az e területen való szabad munkálkodás
lehetősége, s fokozatosan elfogynak az általános felvilágosodás, azaz a magunk
okozta kiskorúságból való kilábolás akadályai. E tekintetben ez a korszak a
felvilágosodás korszaka, vagy más szóval – Frigyes évszázada.
Az a fejedelem, aki nem érzi
magához méltatlannak azt mondani, hogy kötelességének tartja, hogy vallási dolgokban semmit se
írjon elő az embereknek, hanem teljes szabadságot engedjen nekik e téren; aki
tehát a tolerancia fennhéjázó nevét is elutasítja, az valóban
felvilágosodott, s megérdemli, hogy a hálás világ és utókor olyanként
tisztelje, mint aki először szabadította meg az emberi nemet a kiskorúságtól -
legalábbis a kormányzat részéről -, s mindenkire rábízta, hogy az összes
lelkiismereti kérdésben a maga fejével gondolkodjék. Uralkodása alatt hivatali
kötelességük károsodása nélkül megtehetik a tiszteletre méltó lelkészek, hogy a
bevett hitvallástól itt-ott eltérő nézeteiket mint tudósok szabadon és
nyilvánosan a világ elé tárják vizsgálatra, s még inkább megtehetik ezt azok,
akiket semmiféle hivatali kötelesség nem korlátoz. Külföldön is terjed a
szabadság e szelleme, még ott is, ahol meg kell küzdenie egy önmagát rosszul
értelmező kormányzat okozta külső nehézségekkel. Hiszen ez is látja a példát: a
szabadság mit sem veszélyezteti a közösség rendjét és egységét. Az emberek
fokozatosan, saját erejükkel kiverekszik magukat a nyerseség állapotából,
hacsak egyesek szándékosan azon nem mesterkednek, hogy megtartsák őket abban.
A felvilágosodásnak, az embernek
a maga okozta kiskorúságból való kilábolásának a sarkalatos pontját elsősorban
a vallási dolgokban látom, a művészetek és tudományok mezején
ugyanis egyáltalán nem érdekük az uralkodóknak, hogy gyámkodjanak alattvalóik
felett; ezenkívül a vallási kiskorúság a legártalmasabb, s így a legmegalázóbb
is mind között. Ám az olyan államfő, aki támogatja az elsőt, tovább gondolkodva
azt is belátja, hogy a törvényadás területén is veszélytelen, ha megengedi
alattvalóinak, hogy nyilvánosan éljenek saját eszükkel, s nyilvánosan a
világ elé tárják a törvénykezés egy jobb formájáról való, akár a már adottnak
nyílt bírálatával együttjáró gondolataikat. Minderről ragyogó példánk van,
amiben még egyetlen monarcha sem előzte meg azt, akit most tisztelünk.
De csakis az, aki maga
felvilágosult lévén, nem fél az árnyaktól, és egyidejűleg a közrend zálogául
jól fegyelmezett és népes hadsereggel rendelkezik, csak az mondhatja, amit egy
szabad állam nem merészelhet mondani: okoskodjatok, amennyit akartok, és amiről akartok, csak engedelmeskedjetek! Így hát itt
megmutatkozik az emberi dolgok meghökkentő és váratlan menete; amiben különben
is, ha nagyban tekintjük, szinte minden paradox. Úgy tűnnék, a nagyobb polgári
szabadság előnyös a nép szellemének szabadsága szempontjából, ehelyett azonban
legyőzhetetlen akadályokat gördít elé; ezzel szemben, ha ama szabadság egy
fokkal csekélyebb, az helyet teremt az utóbbi számára, hogy legjobb képessége
szerint kiterjeszkedjék. Mert ha a
természet a kemény burok alatt kifejlesztette a csírát, amelyről a
leggyengédebben gondoskodik, nevezetesen a szabad gondolkodásra való hajlandóságot és hivatottságot, akkor
ez fokozatosan visszahat a nép érzületére (miáltal ez egyre inkább alkalmas
lesz a cselekvés szabadságára), s végül még a kormányzat alaptételeire is, amely a maga számára is
előnyösnek látja, hogy az emberrel, amely több mint gép, méltóságának megfelelően
bánjék.
~ x ~
Forrás:
MEK
*
* *
