2015. május 24., vasárnap

Az ember emberi volta

Van-e fontosabb kérdés, mint az, hogy milyen öntudatot ad az embernek hite?
Elrettentő példa az ember önképe „a Könyv vallásainak”, vagyis a judaizmus, a kereszténység és az iszlám, de különösen a katolicizmus világában: ott az ember porból lett, kiszolgáltatott és gyarló bűnös, akire az istene imádása, a könyörgés és az önsanyargatás napi feladata nehezedik.
De ez nem azért van így, mert egy hittől nem lehetne mást várni. Nem túl sok, de ismerünk szép példákat pozitív emberi öntudat építésére. Az egyik legszebb az Európában ezer évig népszerű orfikus hit.
Az Orpheuszhoz köthető hit valóságos szellemi forradalmat hajtott végre azzal, hogy elvetette a hellén világban is meghonosodott hiedelmet, amely szerint istenek és emberek két távoli, össze nem érő fajok. Az orfikus hit mítoszában Zeusznak gyermeke születik Perszephonétól, aki a Dionüszosz nevet kapja. A féltékeny Héra biztatására az olümposzi istenekkel örök haragban lévő titánok elrabolják a gyereket, feldarabolják, és nagy üstökben szénné sütik. Zeusz mérhetetlen fájdalmában felkutatja a gyilkosokat, és villámjaival őket is szénné égeti. A széjjelhordott koromból kinőttek az első emberek. Magukban hordják az isteni eredetű titánok hallhatatlanságát, de az általuk elkövetett istengyilkosság bűnét is. Ezt kell lemosniuk magukról, amit egy egész sajátos életmód szolgál, kezdve a rituálés fürdéssel, egészen a húsevés, de főleg az akkoriban az antik világban általánosan gyakorolt áldozathozatal elvetésével. Hiszen, amikor feldarabolnak egy bárányt, és az isteneknek felajánlva megégetik combjait, ez újra és újra széttépi Perszephoné szívét.
A mítosz bővelkedik az antik világra jellemző bizarr és kegyetlen elemekkel, mégis egy új szemléletet és életmódot hirdetett, nem kis sikerrel az emberek körében. Keletkezését az időszámításunk előtti 6. századra teszik, és egészen az időszámításunk 5. századáig számon tartják, mint élő mozgalom, anélkül, hogy valamikor is valahol „uralkodó” vallássá vált volna.
Minden ízében élet- és életörömet igenlő hit, amelynek kulcseleme az ember isteni volta.
Nem lenne helyes dogmatikusan szembeállítani a két példát. Egyetlen nagy vallás sem egységes, a Biblia három vallása sem az, ellenkezőleg, szinte kibékíthetetlen ellentétek feszülnek kereteiken belül is. Elég, ha a gnosztikus és a katolikus hagyomány ellentétére gondolunk.
Akárhogy is legyen az elmúlt sok ezer év vallásaival, a mai hitünk számára a feladat világos. Egy világosság, amelyért nagy árat fizettünk ez alatt a sok ezer év alatt.
És ez a fény: hitünk szilárd tengelye maga az ember.
Ember: szebbet, nemesebb, igazabbat nem mondhatunk arról, ami lakozik benne: emberi volta.
Az ember az a lény, amely maga teremti sorsát.


* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése