Az önkritika beleértendő

Hinni természetes alap a létezés számára. A repülő kő is hiszi, hogy így kell lennie, és így lesz jó… Minden ember valami tud, valamit hisz. És mit tud, arról, tudja, hogy tudja, amit hisz, arról tudja, hogy hiszi. A kettőt nehéz összekeverni vagy összetéveszteni.

Tehát nem azzal van gond, hogy az ember hisz. Azzal van gond, hogy mit hisz, és még inkább azzal, hogy tudja-e, képes-e úgy kezelni a hitét, ahogy emberhez méltó.

Vegyünk két egyszerű – és vélhetően ártatlan – példát jó és rossz hitre.

Példa rossz hitre: Valaki hisz egy szám-kombinációban, és a szerény családi jövedelem nagy részét szerencsejátékra költi.

Példa jó hitre: Egy igen tehetséges matematikus hisz egy általa felállított tétel igazságában, de sehogy sem boldogul a bizonyításával. Éveket áldoz erre, és sejtésként adja közre, aminek következtében utána tehetséges és kevésbé tehetséges matematikusok százai további éveket áldoznak a bizonyítás keresésére.

Sokan visszakérdezhetnének most: „Jó, értjük, valóban van jó és van rossz hit. De mi legyen a tanulság?”

Egyszerű. Legyen a hitünkkel arányos önismeretünk. Amibe beleértendő: önkritika is.

* * *

Kényszerképzeteink gubanca

Ha – valamennyire olvasott ember létemre – intuitíve sejtem is, miről beszélnek, amikor istenről elmélkednek, amikor istent próbálják meghatározni, az elmém, a racionális gondolkodásom azt mondatja velem: értelmetlen belesodródni egy ilyen vitába. Értelmetlen, hiszen istenről szóló minden hívő beszéd summázata egy: isten az lenne, amit ember felfogni sem képes, meghatározni meg végképpen nem. Sőt, az isten meghatározásának minden kísérlete valójában felér egy istenkáromlással.

Nos, becsületesen be kell látni, és bátran ki kell mondani, hogy kevés értelmetlenebb dolog van, mint teológiailag foglalkozni istennel. Ugyanakkor ez nem elég ahhoz, hogy a témát lesöpörjük az ész asztaláról. Az elmúlt évezredek, de talán mondhatjuk, hogy az elmúlt sok száz évezred óta a különféle démonok, szellemek, angyalok stb. az emberek, de még a társadalmak szívós kényszerképzete is lett. Az ontológiai gubanc hatalmas. De itt nem az történt, hogy a kígyó (az ember), beleharapott a farkába (kényszerképzetébe), hanem a farok beleharapott a fejbe

Ez több, mint ópium. Ez olyan felépítmény a népi alap fölött, amely cseppet sem zavartatja magát a felépítmény marxi lekezelésétől. Ő tudja magáról, hogy egy masszív piramis csúcsa, amely stabilon áll a maga paradicsomi magasságában.

Szabaduljunk meg kényszerképzeteinktől, és kitör a ráció és az igazságosság békéje?

 A gubanc valóságos – és hatalmas. Ezért a megoldás receptje sem ilyen egyszerű… De egyébként, ki ismeri a kényszerképzettől való megszabadulás egyszerű receptjét?

De ha merünk tudni, egyre könnyebb lesz lépni a jó irányban.

De ez egy másik téma.

* * *

Második útmutatás – Egy vagy te. Szeresd magadat!

Egy vagy te. És a többi hét milliárd ember is az…

Érték-e tehát az, hogy egy vagyok?

Az egyistenhitek valamilyen misztikus felsőbbséget tulajdonítanak az egy isten egyedülállóságának, bár soha nem képesek ezt az egyedülállóságot következetesen végigvinni.

Ami létezik, abból sok van. És ez arra is érvényes, ami nem magától sokasodik, mint az élőlények. Csillagokból is megszámlálhatatlanul sok van, de a megszámlálhatatlanul sok csillagokból álló galaxisok is megszámlálhatatlanul sokan vannak… És megszámlálhatatlanul sok elektron kering vagy száguld az űrben…

Vagy talán egy az igazság? Talán egy a törvény? Talán egy az út?

Mindig azt látjuk: ami létezik, abból sok van. Mintha mindenhez, ami létezik, lenne egy öntőminta, olyasmi, amit Platón ideának nevez, és aminek létezéséhez eszelősen ragaszkodott.

Igen, az idea, az öntőminta létezik, mert hordozza magában minden egyes „öntvény”.

„Aki megment egy embert, megmenti az egész világot.” – mondja a Talmud.

Talán azért, mert amíg egy ember is van, él az ember ideája, és amíg él az ember ideája, teremtődnek új és új emberek?

Itt eltévedhetünk egészen balga spekulációkba. A „Ne ölj!” és a „Nem megmenteni egy életet nem megmenteni a világot jelenti!” nem demográfiai célszerűséget jelentenek, hanem egy különleges hit erkölcsét, és egy különleges erkölcs hitét.

Ha megmentem magamat, vagyis, ha őrzőm magamat, ha léteztetem magamat, megmentek egy egész világot. Ez az egy egész világ az én részem. Az egész világ saját maga azzal az egy egyedi kiegészítéssel, azzal az egy egyedi burokkal, amit én jelentek a számára. A világ a tengelyem, én vagyok az űr, amelyben pörög ez a tengely.

A világnak ez az óvó körbefogása általam maga a szeretet. Amilyen erős az öntudatom, olyan mértékben jelenik meg ez a szeretet bennem, testemben, lelkemben, szellememben. És ha megjelenik, a testem, lelkem, szellemem  megtanul szeretni magát. Csak ezáltal tudom ezt továbbküldeni, továbbsugározni a bennem zárt világra. Ezáltal lesz a világon szeretet.

* * *

Képzeld! Könnyű!

Képzeld (Imagine)

Képzeld, hogy nincs mennyország

Könnyű, ha megpróbálod

Nincs pokol alattunk

Felettünk csak az ég

Képzeld, hogy az emberek

A pillanatnak élnek...

Képzeld, hogy nincsenek országok,

Nem olyan nehéz,

Semmi, amiért ölni, vagy halni lehetne,

Sem vallások,

Képzeld, hogy az emberek

az életüket békében élik...

John Lennon

* * *

Minek higgyünk?

Érdemes sorra venni azt, aminek, illetve akinek hiszünk. Hamar észre vesszük, hogy ezek kétfélék: belsők és külsők.

Szeretünk, és fontos hinni:

- szemünknek,

- hallásunknak,

- tapintásunknak,

- szaglásunknak,

- ízlelésünknek,

- fizikai (mozgás- és egyensúly) érzékelésünknek,

- lelki (közérzet) érzékelésünknek,

- szellemi érzékelésünknek (intuíció),

- emlékezetünknek,

- önismeretünknek (hisszük, hogy egy adott szakadékot át tudunk ugrani),

- „eszünk”-nek.

Másrészt gyakran hajlamosak vagyunk hinni:

- egy hallomásnak (hagyomány, mese, híresztelés),

- egy olvasmánynak,

- egy embernek,

- egy mágiának.

Talán a puszta felsorolás is elgondolkoztató, és főleg sugallja, mennyire fontos elsősorban saját magunkban – és saját magunknak – hinni.

Amúgy, ha belátjuk, ha nem, mi magunk vagyunk a végső és fellebbezhetetlen szűrő minden külső hatás számára.

* * *

Az Emberhit és az imádkozás

Az Emberhit hiszi, hogy mindig van lehetőségünk, és mindig lesz lehetőségünk tovább építeni jövőnket. Különösen nehéz helyzetekben hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a folytatás, a továbblépés nem sikerülhet valamilyen isteni segítség nélkül, és ekkor… imádkozni kezdünk…

Az ima, illetve imádkozás szavak magyar nyelven szerencsésen elbújnak az imádni ige gyökere mögé, míg a legtöbb nyelvben az ima egyszerűen azonos a kéréssel. (A magyar nyelv itt is egy sajátos érzelemdús változatot kínál: a könyörgés.)

Az ima mélyen beívódott a hétköznapi szokásainkba, azt is lehet mondani: reflexeinkbe. Bizonyára az ateisták többsége is néha mondogat csendesen magában valami imához hasonlót, egy vizsga, vagy egy orvosi eredményre várva (különösen, ha ezek egy szeretett embert érintenek).

Mit kezdjen az Emberhit, illetve az emberhívő az imával? Ki kell-e iktatni azt életünkből?

Az ima kétségtelenül haszontalanság, ha azt várjuk tőle, hogy valaki hallja kérésünket, és teljesítse. Olyan értelemben viszont kifejezetten káros, ha az ima révén elhitetjük magunkkal, hogy tettünk valamit az ügy érdekében.

Olyan értelemben viszont az ima hasznos is lehet, hogy ha ezáltal még világosabban, összeszedettebben, még erőteljesebben kimondjuk akaratunkat, impulzust, biztatást adunk magunknak a szükséges cselekvéshez.

Igen, érdemes egy csendes percbe összesűríteni akaratunkat, vágyunkat, elhatározásunkat, energiáinkat, és utána elrugaszkodni előre!

Egy fontos és megkerülhetetlen kérdés: kihez címezzük imáinkat?

Bizonyára a legtöbbször fölösleges is, eszünkbe sem jut, vagy éppenséggel „nincs időnk” ezzel foglalkozni. Sokszor valóban elég, ha annyit mondunk: „Jaj, csak sikerüljön most ez a vizsga!”

Ugyanakkor sokak számára talán az lehet a legjobb megoldás, ha anyánkhoz vagy apánkhoz címezzük imáinkat, kéréseinket… (A könyörgést pedig legyünk erősek és büszkék mellőzni.) Egyébként a híradások szerint Jesua is folyton atyjához imádkozott…

Igen, mondva vagyon: tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen. Merjünk bátran és őszintén tisztelni őket, nem istenként, hanem emberként…

Sajnos, lépten-nyomon látjuk, hogy sok szülő méltatlanná válik arra, hogy gyermekei hozzájuk címezzék imáikat. Aligha van ennél nagyobb bűn… De hogy mit lehetne tanácsolni ezeknek a apátlan-anyátlan kis vagy felnőtt gyerekeknek?

Hiszem, hogy maguk az ilyen gyerekek idővel megtalálják, és megadják nekünk a választ.

Végül összefoglalásképpen: gondolkozzunk, cselekedjünk, örvendezzünk, és újra… De ha közben szükségét érezzük, nyugodtan mondjunk el egy imát is!…

Ettől emberhitünk csak erősebb lesz!

* * *

Emberré válni, emberré tenni

Senki nem születik embernek. Mindenki emberré nevelhető.

A jámbor lelkek számára bizonyára rémisztően hat, és elfogadhatatlan az első állítás. Mégis az az általános hétköznapi tapasztalat, hogy az emberek emberek, és többnyire jók. Igen, gazemberek, gyilkosak „mindig” „akadnak”, de – és itt kezdődnek a jámbor sóhajok…

Most hagyjuk (zárójelben) a nem kevésbé fontos kérdést, hogy az emberek többsége, avagy éppenséggel kisebbsége jó. (Priénéi Biasz, a bölcsek bölcse kimondta a maga lesújtó véleményét, de a vitát indokolt lenne nyitottnak tekinteni.) Abba gondoljunk bele – a kellő bátorsággal és őszinteséggel –, hogy mi jogosít abban reménykedni, hogy génjeink elintézik – helyettünk – az emberré válás, az emberré tevés munkáját.

Igen, így igaz, az emberek nagy többsége a saját anyja, jobb esetben saját egész népes családjának szeretetével bélelt boldog és biztonságos burkában cseperedik fel. De millió számra vannak esetek, amikor nem így alakul az élet kezdete. Azok sem kapnak esélyt az emberré válásra, akiket anyjuk szülés után megfojt vagy az emésztőgödörbe dob. De azok sorsa is tragikusan indul, és sokszor meg is pecsételődik, akik nem jutnak ilyen emberi szeretetburokhoz, mert az anyjuk elhagyta, vagy elszakították tőle.

Érzékletes és döbbenetes példa erre a Parfüm című regény főhőse. Jean-Baptiste Grenouille irodalmi alakja szinte tudományos példa és bizonyíték kezdő mondatunkra. Mondhatjuk, hogy az újszülött tisztalap. és még a legvadabb körülmények között is könnyen válhat a magára hagyott tisztalap egy jószívű, kedves Tarzanná, mintsem Jean-Baptiste Grenouille-já.

Balga és meddő dolog lenne spekulálni, hogy az emberi gének milyen eredményeket valószínűsítenek extrém esetekben.

Sürgős feladatunk azt tudatosítani magunkban, és uralkodóvá tenni a közgondolkodásban, hogy az emberré nevelés a legfontosabb küldetésünk. Ezen a téren nem csak súlyos elmaradásban vagyunk, de a helyzet drámai módon romlik.

Ezer forradalmat kell végrehajtanunk az elkövetkező száz évben, hogy megmenthessük a civilizációt, és megváltsuk az emberiséget, de a legfontosabb ez: a nevelés, az emberré tevés forradalma.

* * *