A tudás 10 napja - 2017 - November 3. Az életmód: Emberhit

* * *

Erkölcs és létezés

Sok vallásos ember egyik legbőszebb állítása, hogy Isten nélkül nem lenne erkölcs, vagy legalábbis ezzel összefüggésbe hozható fék magatartásunkban.

Csakhogy az efféle olcsó pátosz meg sem próbál a szó igazi értelmében igaz állítás lenni, ha így tetszik: tudományos igazság. Célja más: figyelmeztetni az istenhívőket, megszégyeníteni az „istentagadókat”.

Mellesleg az efféle hamis állítás logikailag is hasznavehetetlen ahhoz, ami a végső célja: isten létének hirdetése. Hiszen az állítás a maga kerekségében: van Isten, van erkölcs, nincs Isten, nincs erkölcs. Rendben, és szabadna megtudakolni: a tények melyik esetet bizonyítják? Hat, igen, hívők számára a tények azt bizonyítják, amit hinni szeretnének. Ennél mulatságosabb világot ki tudna teremteni?

Etika, erkölcs meg hasonlók (szép számban vannak) azért vannak, mert az évezredek alatt ezeket kiszenvedtük, kitanultuk, kialakítottuk. Úgy-ahogy… Ebben döntő szerepet játszott, játszik a jutalmazás és a büntetés. Fogantatásunk pillanatától halálunk pillanatáig jutalmaznak és büntetnek. Ez életünk állandó és meghatározó eleme. A brit tudósok szerint egy átlagember ötpercenként szexre gondol. Ha ők mondják… De vegyük észre, hogy emellett szinte percenként gondolunk jutalomra vagy büntetésre. De most azon tessék elgondolkozni (a tényeket kritikusan megvizsgálni): ki jutalmaz és büntet itt? Zeusz? Vagy apánk, anyánk, tanítónk, társunk, barátunk, ellenségünk, a rendőr, a bíró, az ügyfélszolgálati ügyintéző? Persze, apánk minden jutalmazása és büntetése mögé az isten kezét lehet vélni. Van is egy nem túl szellemes, de praktikus anekdota: a bűnös azzal könyörög a bírónak: „Tisztelt Bíró úr! Ne tessék engemet elítélni! Nem tehet róla, egy rossz belső hang vett rá a bűnre.” Mire a bíró: „Nem tehetem meg, hogy nem ítélem el, mert egy belső hang erre kényszerít.”

Igen, etika és erkölcs, mint ahogy igazságérzet, szolidaritás, empátia és meg egy sor emberi képesség létezik, civilizációs érték és törvény lenne, és teljesen alaptalan az állítás, hogy ha nem ismernénk istent, azok nem is léteznének a Földön.

A történelem szereplői: apánk, anyánk, tanítónk, társunk, barátaink, ellenségeink, a rendőr, a bíró, az ügyfélszolgálati ügyintéző teszik azt a közeget, amelyben élünk, és amelyen kívül nincs élet az ember számára. Teszik a közösséget. És a közösség nem már mint a létezés erkölcse.

* * *

Test és lélek

Oly gyakran emlegetjük ezeket. Minősítjük, magyarázunk velük. És főleg foglalkozunk velük, ápoljuk, néha – akaratlanul, vagy éppen akarva – gyötörjük őket. Arról nem is beszélve, mennyire foglalkoztat minket rövid és hosszú távú jövőjük.

Hallottam egyszer, hogy a mókus egy egér, amelynek jó a marketingje. Kétségtelenül a léleknek is jó a marketingje. Legelőször is ügyesen – és meglehetősen sikeresen – belebegtette, hogy ő, bizony, hallhatatlan…

Meddig halhatatlan? Ezer évig? Vagy netán örökre? De vajon van-e bármi is a világon, ami örökké létezne?

A probléma megoldására lehetne konstruálni egy új – lényegében racionális, ha tetszik: „materialista” – elképzelést. E szerint a lélek önmagában mégsem hallhatatlan, éppenséggel egy rövid ideig, mondjuk a hagyományoknak megfelelő negyven napig képes bolyongani. Ha ezalatt rálel egy új „talajra”, egy éppen kicsírázó új lényre (például, szerencsés esetben, emberi embrióra), belebújik, mint mag a földbe, és ezáltal új életre kel. Akkor most az új lény lelke azonos-e a „régi” lélekkel? Az új mag azonos-e a régi maggal?

És mi történik azzal a lélekkel, amely nem lel kedvező „talajra”? Lehetséges volna, hogy ez a szegény szerencsétlen lélek elenyész? Örökre?

De mielőtt még jobban elmélyülnénk efféle spekulációkba, térjünk vissza a kiinduló pontra: test és lélek. Ugye, milyen meglepő lenne a kérdés: vajon létezik-e a test? És kevésbé meglepőnek tartjuk ugyanezt a kérdést a lélekkel kapcsolatban: létezik-e lélek. Csupáncsak egy nagy adag magabiztosság helyettesíti a meglepődés hiányát: már hogy ne létezne a lélek. A vak is látja. Vagy főleg a vak látja?

A mai ember kényelmes (túlságosan kényelmes!) helyzetben van, mert már „jól” tudja, hogy van hardver és van szoftver. Nesze neked test és lélek!

Csakhogy ez a kettéosztás már biológiai értelemben is keresztülvihetetlen, értelmezhetetlen. A kvantummechanika értelméről – merő tapintatból – nem is beszélve. Azt legalább tetszik tudni, hogy a géneket speciális fehérje formájában hegynyi (Encyclopedia Britanicanyi) információ veszi körül. Minden egyes sejtben. Amelyből annyi van, mint csillag a Tejútrendszerben (a szőrzetünket nem számítva). Miféle szoftver szerepre áhítozhat a miféle lélek?

A sok ezeréves lélekképet a modern lélektudomány kezdte árnyalni, strukturálni. Megjelent a felső én, egyéb belső hangok. A neurológia és az agykutatás most kezdi alaposabban felforgatni emberképünket. Vagy hozzuk szóba a mesterséges intelligencia-kutatást és a robotizáció. Azt a robotizáció, amely számára egyre inkább mindegy, hogy természetes vagy mesterséges „szerkezetet” javít?

Sokat töprengek az ember lényegén, sorsán, életútján.

Jó ideje arra következtettem, hogy jogosan beszélünk lélekről, bár magáról a lélekről – még – alig tudunk valamit (majd egyszer, talán hamarosan, többet fogunk tudni), de – joggal – bízhatunk abban, hogy ha valamiféle tökélyre törekszünk, részesévé válhatunk – akár életünkben, akár utána – valamiféle misztériumnak, valamiféle csodának, de legalább és mindenképpen az emberiség javát szolgáljuk.

Eközben a testre valóban úgy lehet tekinteni, mint a lélek ideiglenes lakjára. „A mór megtette kötelességét. A mór mehet.”

Eszembe jut Az én kis falum című csehszlovák film, amelyben a falu doktora így nyugtatta pácienseit: „A testnek rohadva kell a sírba szállnia!”

Hát nem! Mostanra eljutottam arra meggyőződésre, hogy a testhez legalább olyan hűséggel tartozunk, mint a lélekhez. Az a bizonyos misztérium és a bizonyos csoda, de az a bizonyos szolgálat sem teljesülhet, ha eláruljuk testünket. Ahogy tökélyre törekszünk a lélek javításában, ugyanúgy tökélyre kellene törekedni a test javításában. Nem biztos, hogy balgán kellene utánozni a fakírokat, de tőlük is sokat lehetne tanulni. És egyáltalán: Tanulni, tanulni, tanulni!

A Karamazov testvérekben említi a szerző a korabeli hiedelmet, hogy a szent ember hullája nem hulla, hanem kellemes szagot áraszt.

Nem, nem ennek a trükkjét kellene keresni.

A bölcsesség útját kell keresni.

Megvilágítja azt az örök ember eszménye: örök testben örök lélek.

* * *

Az érzések – erő és minőség

Az érzések valamihez kötődnek: tárgyhoz, személyhez, cselekedethez, jelenséghez. És ez, amihez kötődnek, ahogy jogban szokás mondani: harmadik személy (rajtam és az érzés mellett). És ez a harmadik tehet mindenről…

Ám sokszor az érzés nagyon erős. Ilyenek ezek az érzések. Csakhogy ha nagyon-nagyon erősek, önálló életre is kapnak. És igen gyakran fontosabbak lesznek ezeknél a bizonyos harmadik személyeknél.

Ha jók, nagyon megörvendeztetnek, azt szoktuk ilyenkor mondani: boldogok vagyunk ezért érdemes élni stb. Ha nagyon rosszak, sajnáljuk magunkat, kétségbe vagy akár depresszióba esünk, örültségekre is képesek vagyunk. Egyesek gyilkosságra, mások öngyilkosságra vetemednek.

Az egészben talán az a legfurcsább, hogy nem furcsálljuk érzelmeink ekkora kilengéseit..

Vegyük például az EKG-t. Szakember a talpán legyen, aki észreveszi rajta testi-lelki állapotunk változásait. Micsoda szép szabályos – imponálóan monoton – görbe. Hol vannak itt a nagy érzések. Sejtem, hogy vérképünk egészen hasonló módon stabil. El nem tudok képzelni olyan fiziológiai paramétert, amely csak valamennyire is megközelítené az érzelmek viselkedését. Talán a lélegzés és a pulzus a legdinamikusabb, rövid időre akár a duplájára nőhet, de viszonylag hamar kezd normalizálódni… Ha nem, mint a maratoni távfutó, ki is adja lelkét.

De az érzések!

Látszatra olyanak, mint a Nap-kitörések: hatalmas kilövellés, iszonyatos energiaorgia…

Ám itt a nagy kérdés: valóban extrémitások és szingularitások az érzések, vagy ez egy sajátos önbecsapás. És főleg: lehet, hogy egyszerűen fiziológiai igény a pozitív és a negatív kisülés. Talán éppen az lenne a baj, ha nem „produkálnánk” többé-kevésbé rendszeresen, mondjuk 6 óránként ezeket?

Azt hiszen, semmi gond, hogy folyamatosan és rendszeresen jönnek, lüktetnek az érzések. A fontos az, hogy a kisülő energia milyen gondolatok és cselekedek mentés sül el. Mert a kisülés keresi a maga útját, ahogy a felhőkben összegyűlt energia a földhöz.

Így a nagy haragunk energiája mint egy villám sújthat le egy közeli vagy éppenséggel egy ismeretlen emberre az utcán vagy materializálódhat egy bátor tettben, egy kemény munkában, egy alkotásban.

Hasonlóképpen a nagy öröm is belefulladhat egy ocsmányságba, vagy segíthet minket megtisztuláshoz, katarzishoz.

Misztérium az érzelmek világa. Bizonyosan kapu az ismeretlen sötét energia birodalmához.

A misztériumot sem tagadni, sem trivializálni nem szabad. Inkább hozzá kell nőni. Mindenek előtt megszabadulni a folytonos önbecsapástól, attól a hisztérikus „érzéstől”, hogy az éppen most érzett érzésünk „abszolúte” emberfeletti, egyedülálló, és vitathatatlanul feljogosít arra, amit akarunk.

Az érzés ereje minőségében van, abban viszont nincsenek is határok.

A mások fájdalma miatti fájdalom, a mások öröme miatti öröm: ez az iskola, ahol megtanulhatod az emberi érzések minőségét.

A beavatott ember érzéseinek az EKG-ja éppen olyan imponálóan monoton, mint a szív EKG-ja, de az ereje felér az egész világ erejével.

* * *

Ébredés

Ahogy valaki kegyetlenül kimondta: a történelem rémlátomás, amelyből szeretnénk felébredni. Feledtető álomba kellene zuhanni, és 3000 évig álmodni.

De nem hagy esélyt a valóság.

Vad becslésekbe kezdek. Mert nem a pontosság érdekes most, hanem a lényeg, a tendenciák, a tanulságok, a kiútkeresés.

Eddig 5 millió nép élt a Földön.

Mi az, hogy nép? A majmokhoz hasonló életet élő ősember-csorda nép? Nem, azokat valóban még nem kell számolni. Az viszont biztos, hogy a trójai háború idején élők különböző népekhez tartoznak. Hol húzható a kettő között a határ? A mai tudásunk szerint 10-15 ezer éve állnak fenn civilizációs formák, így népekről is beszélhetünk.

Kényes kérdés a közösségi formák tipológiája. Például az említett trójai háború idején egy görög világról beszélhetünk, de például Itaka lakosságát külön népnek számítjuk-e? És külön népnek számítjuk-e Trója lakosságát?

Akárhogy is legyen, tudjuk, hogy már régen megszokott dologgá vált egy másik nép lemészárlását. Ahogy le lett mészárolva Trója lakossága. Nem az első, és nem az utolsó holokauszt.

A legenda szerint túlélők egy kis csapatának sikerült egészen Olaszországig eljutni, és megalapítani Rómát, a világ urát.

Milyen sorsra jutott a többi 5 millió nép? Amelyből ma talán 10-20 ezer él?

Le lett volna mészárolva a többi, a valaha élt népek 99,99%-a?

Megint definícióra szorulunk, mert a lemészárlás nem egyértelmű.

Bizonyára nem kivétel, hogy egy népet az utolsó szál emberig lemészároltak, beleértve a csecsemőket is, de az esetek többségében bizonyára „csak” a lakosság egy részét (mekkora részét?) mészárolták le, a többieket rabszolgának vagy éppenséggel valamilyen alsóbb rendű „rajának” hagyták meg. És bizonyára nagy számban voltak olyan „szerencsés” esetek, amikor a megszállt népet „asszimilálták”.

Hány valaha élt népről mondhatjuk el, hogy holokausztban pusztult el? Hány népről mondhatjuk el, hogy nem lett holokauszt áldozata, de véres tragédia keretében veszett el. Hány nép eltűnése mentes borzalmas tragédiáktól?

Iszonytató számok. Iszonytató rémlátomás. Történelem. A valóságos történelem.

Soha többé! – szeretnénk kiáltani! És felébredni…

Emberek! Nem egy almát ettünk meg vétkesen a sose volt paradicsomban, hanem 5 millió népet ezen a bolygón.

Felébredni?

Tudom, nagyon szeretnéd. Csak nem tudod: miből mibe…

Abból kellene felébredni, hogy neked minden szabad, mert szent a szabadság, és egyébként is az istened sűrűn bólogat arra, amit csinálsz az ö nevével a szádon.

Ébredj rá a benned ébredő igaz emberre

* * *

Ösztönök és szeretet

Nézem ablakomból a hazaigyekvő családot, és elgondolkozom. Mennyire nincsenek tudatában annak, hogy mik valójában ők, mik a kapcsolataik, hogyan működnek ezek, és hogyan megnyilvánulnak a valóságban.

Arra gondolok többek között, hogy a szülők bizonyára életüket is odaadnák a gyerekükért – ha megszólalnak egy vészhelyzetben ösztöneik.

Ám nincs vészhelyzet, az ösztönök hallgatnak, és a szülők képesek a kevésnél is kevesebbet tenni gyerekükért, például ezen a rövid úton a kocsitól a ház kapujáig – ha nem szólal meg a szeretet.

Ha van szeretet, ő bizony, ő soha nem hallgat el. Az ösztönök egykettőre elhallgatnak az unos hétköznapokban, visszahúzódnak génjeink mélyébe.

A szeretet éber, fáradhatatlan, mint a szívünk, kedves és mosolygós.

Az Emberhit a szeretet hitvallása

* * *

Az Emberhit sorskérdés

Az Emberhitnek van sorsdöntő jelentősége: minden, ami létezik, egy szál, egy összefüggő láncolat, ahogy szemléletesen van bemutatva a Csetlő-napló A kötélverés dicsérete című bejegyzésében. Egy szál, mint milliárdnyi más, amelyek együtt jelentik a létezést.

Szál vagyunk, amely, nem tudni meddig tart. Tudni nem lehet, De hinni kell, ha végig akarunk menni az idők végéig tartó nem rövid úton.

Ne legyen kétségünk. Bármelyik pillanatban elszakadhat ez a szál. Bármikor – gyorsan vagy lassan a dinoszauruszok, vagy milliónyi más eltűnt vagy – nem kis részben a mi hibánkból – eltűnő félben lévő faj példáját követve.

Leléphetünk a létezés színpadáról néhány éven belül, vagy egynéhány század után. Nem éppen játszva, de kibírtuk az Egyiptomból való kivonulás utáni 1300 évet, Jézus utáni 700 évet, Mohamed utáni újabb 1300 évet. De Hirosima után kibírjuk-e még 700 évig?

Akkor sem biztos, ha hisszük. De ha nem hisszük – éspedig az Emberhit teljes erejével – akkor biztosan nem érjük meg a közelgő csodát, amelyet szellemünk előrevetít.

Ezért a legfontosabb, legszentebb parancsolat elé kellene egy másik: Higgy az emberben!

Ha nem hiszel az emberben, már meg is ölted!

* * *